Nosztalgia rovat: Szemtől szemben (Heat)

"Aki balhékból akar megélni, az nem ragaszkodhat semmihez. Nem lehet semmi az életében, amit nem tud azonnal otthagyni, ha a zsaruk feltűnnek a sarkon."

Ha már annyira lehúztam Michael Mann legutóbbi filmjét, gondoltam, előveszem azt a klasszikust, amire hivatkozom is az említett alkotás kapcsán, és milyen jól tettem, mert kérem szépen, ezen a mozin abszolút nem fogott az idő. Mai szemmel nézve talán egy kicsit lassú a történetvezetés egy akció-thrillerhez képest (erről még lesz szó), de amikor felpörögnek az események, ember legyen a talpán, akinek el tud kalandozni a figyelme.

Neil McCauley (Robert De Niro) profi bűnöző: pontos, precíz, ritkán hibázik. Összeszokott csapatával (Val Kilmer, Tom Sizemore, Danny Trejo) a legutóbbi akciójuk során 3 perc alatt kiraboltak egy páncélkocsit. Most még nagyobb dobásra készülnek, egy bankba törnének be, de ezúttal bonyolultabb a helyzet, ugyanis a nyakukban lohol a rablás-gyilkossági csoport hadnagya, Vincent Hanna (Al Pacino).

Vajon túlzás, ha azt mondom: ez a film az akció-thrillerek egyik etalonja? Túlzás vagy sem, én így gondolom. És nem csak azért, mert az akciók fantasztikusak, és mind a napig megállják a helyüket, hanem azért is, mert a történet maga (szokatlan módon), az érem mindkét oldalát, a zsaru és a bűnöző szemszögét is megmutatja, ráadásul kifejezetten részletesen.

És itt vissza is kanyarodnék a lassú történetvezetésre, mert hát mégis csak 170 perc a játékidő. De minden részlet a helyén van, szóval a lassú, ezúttal nem jelenti azt, hogy unalmas is lenne. A műfaj ugyan nem követeli meg a karaktermélyítést, de a motivációk megértésének érdekében itt mégis bepillantást nyerhetünk a szereplők magánéletébe. Egyrészt megismerjük a hadnagy válságba jutott házasságát, a fogadott lányával, akinek már tizenévesen labilis az idegrendszere (Natalie Portman a két-három jelenete ellenére 14 évesen is emlékezetes alakítást nyújt), de ugyanígy láthatjuk Neil friss kapcsolatát, aminek a későbbiekben a jelentősége is megnő. És amikor ezek ketten - a zsaru és a bűnöző - leülnek egy vendéglőben kávézni, abban a jelenetben több feszültség van, mint máshol egy egész film alatt, pedig csak beszélgetnek. Persze, ha nem mondanák ki, akkor is tudnánk, hogy mindketten teszik, amihez a legjobban értenek, bármi is történjék.

Ebben rejlik a film ereje, és ez az, ami miatt nem kopott meg az évekkel: az atmoszféra. Nem csak arról van szó, hogy a kiváló forgatókönyv jelentőségteljes mondatokat ad a szereplők szájába, hanem arról is, hogy azokat a mondatokat kik, és hogyan mondják. Pacino és De Niro olyan páros a filmvásznon, ami ritkán adatik meg a magamfajta egyszerű filmrajongónak. Élmény minden pillanatuk, együtt, és külön-külön is.

Hogy ők mennyire kiemelkedően játszanak, az még csak egy dolog, de ezúttal a mellékszereplőkön is sok múlik. A nagy számok törvénye alapján nyilván akad olyan, aki kevésbé nyújt jó alakítást, de ilyen névsor láttán ez igazán megbocsájtható. Ha végignéztek a stáblistán, láthatjátok, hogy szinte hihetetlen, mennyi ismert arc tűnik fel hosszabb-rövidebb időre a filmben, és mint mondtam, talán akad gyengébb alakítás, de rossz egy sem.

Az alapvetően lassú tempó következménye, hogy jó, ha négy-öt akciójelenet van, de azok mind fantasztikusak. Van, amelyik simán csak a feszültség miatt (lásd: a betörés a raktárba, rendőrségi megfigyelés alatt), van, amelyik a precíz kivitelezés miatt (lásd: a már említett páncélkocsi kirablása), és van, amelyik egész egyszerűen már-már filmtörténeti jelentőségű (lásd: az egyik mindenkori kedvencem, a bankrablási jelenet). Ez utóbbinak ráadásul a zenei aláfestése is alap.

Nem tudom, mi történt Michael Mann-nel az elmúlt években, hogy olyan filmeket adott ki a kezei közül, amilyeneket. Megbocsájtani ugyan nem fogom neki, de amíg van egy ilyen mestermű a filmográfiájában, azért én reménykedem, hogy visszatalál a helyes útra. Mert addig ezt a filmet bármikor nyugodt szívvel ajánlhatom.