Mentőexpedíció (The Martian)

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már írtam pár sort a könyvről, így utólagos engedelmetekkel tartalomismertetés helyett egyszerűen csak kattinthatóvá teszem a korábbi posztot. Az a fránya lustaság ugyebár.

Viszont ez a szerencsés helyzet ugyanennyire szerencsétlen is, mert a könyv ismeretében - már amennyire még emlékszem belőle - képtelenség elvonatkoztatni, az ember ösztönösen az előzetes tudáshoz méri a filmet. Nem túl nagy probléma ez amúgy, sőt, adott esetben arra is felhasználhatjuk, hogy külső szemlélőként megpróbáljuk megítélni, vajon ha valaki anélkül ül be a filmre, hogy előtte olvasta volna a könyvet, az hozzátesz a szórakoztatási faktorhoz, vagy elvesz belőle?

ápdét a poszt végén

„Ami elromolhat, az el is romlik.” – szól a híres Murphy-törvény. Ez jellemző leginkább a történetre, bár azért a könyvhöz képest itt nem romlik el annyi minden. Ez jelentős különbség, de nem válik a film kárára, mert a ritmust felpörgették egy szórakoztató blockbuster szintjére. Egyértelműen látszik, hogy nagyon sok mindent próbáltak belezsúfolni ebbe a két és fél órába, és éppen ezért legalább ennyi minden ki is maradt, vagy változtattak rajta. Nem kérem számon a szöveghűséget, az viszont biztos, hogy a humor mellé jelentősen mélyíthették volna még a sztori drámai oldalát: Watney magányossága nincs eléggé kidolgozva, egyedül Matt Damon színészi képességei adnak a nézőnek támpontot erről. És, ha már a színész-néző kapcsolatról van szó, mindenképp meg kell említenem gyakori vesszőparipámat. Mert itt aztán helyenként tényleg olyan érzésünk támadhat, hogy az alkotók szépen kézen fognak minket, és a szánkba rágják az eseményeket, mintha azt mondanák: „ez a dolog itt most ezért és ezért történik, értik, kedves nézők?” Watney videónaplói, amik a könyv vázát adó belső monológ-szerkezetet hivatottak helyettesíteni, például épp ilyenek. Damon nagyon szórakoztatóan tálalja a dolgot, úgyhogy ezen nem is akadtam fönn, simán csak elkönyveltem, ami viszont sokkal szembetűnőbb, az az, amikor egy jelenetben egy random mellékszereplő elmagyarázza a NASA tudósainak - köztük az igazgatónak -, hogy mi is az a parittya-manőver. Mert ők azt nyilván nem tudják. Az ilyesmi mindig egyértelműen nekünk szól, csak hát béna megoldás, ráadásul olyan érzés, mintha hülyének néznének bennünket.

És az is érdekes, hogy bár rendszeresen kiírják, hányadik marsi napon járunk éppen, a Watney által bejárt terület nagysága, és az erre fordított idő nincs eléggé érzékeltetve. Látjuk a marsjárót, bemondják, hogy Watney ’X’ órát vezetett, és az ’Y’ távolságra volt elég, de két-három jelenettel letudni egy olyan utat például, ami 50 napig (!) tart, nos az édeskevés. Még akkor is, ha a zenei montázs, meg az időnkénti felpörgetett, timelapse jelenetsor jópofa.

Mint ahogy a Földön, és az űrhajóban játszódó jeleneteket is csak a színészek tudása/rutinja/karizmája viszi el a hátán, ki épp mivel rendelkezik. Ebből a szempontból kicsit mázli, hogy népes gárdát sikerült összetoborozni: Jeff Daniels, Sean Bean (aki kivételesen nem hal meg a végén), Chiwetel Ejiofor, Jessica Chastain, Kristen Wiig, Kate Mara, Michael Peña, Sebastian Stan; némelyiküket, vagy akár mindegyiküket láthattuk már itt-ott, és nagy többségben most sem vallanak kudarcot.

De, hogy ne legyen ilyen keserű a szájíz, mindenképpen le kell szögeznem, hogy az összkép nekem abszolút pozitív. Ha minden scifiben ilyen jó arányban keveredne a tudomány és a fantasztikum, és közben még ilyen szórakoztató is lenne, én biztosan boldog lennék.

A látvány pedig elképesztően gyönyörű. Annyira, hogy gyakorlatilag észrevehetetlen a CGI. Ridley Scott-tól persze nem vártam kevesebbet, de ez tényleg olyanra sikerült, mintha kimentek volna a Marsra forgatni. Érdekesség gyanánt pedig felhívnám a figyelmet, hogy az arra fogékonyak esetleg megcsodálhatják a Bálnát, amint a NASA központját „alakítja”, vagy kiszúrhatnak egy HÉV-szerelvényt, az egyik Kínában játszódó jelenetben (a stáblista szerint még Oroszlán Szonja is felbukkan valahol, de mivel erről én is ott értesültem, nem vettem észre).

És majdnem a végére hagytam Matt Damon elképesztő játékát, amit azért is emelek ki külön, mert ez tulajdonképpen az ő kvázi-one-man-showja. A fickó nekem már a Good Will Hunting óta szimpatikus, de ennyire erős játékot, ilyen széles érzelmi spektrumon nem emlékszem, hogy láttam volna tőle. Ha megszabadulunk mindentől: a látványtól, a többi szereplőtől, a zenétől (erről mindjárt bővebben), az operatőri munkától (erről meg majd a zene után), akkor ez az, maga a főszereplő, amin az egész áll vagy bukik, és Matt Damon kétségtelenül kiválóan teljesít.

A zene: ilyenkor általában egy olyan barokkos szófordulattal élnék, mint „pazarul összeválogatott betétdalok”, vagy ilyesmi, és hát tulajdonképpen ez most is áll, feltéve, hogy valaki szereti a klasszikus, oldszkúl diszkózenét. Ízlésről nyilván nem érdemes vitatkozni, de azt azért megjegyezném, hogy én személy szerint az ABBÁ-t például, annyira rühellem, hogy az elsők között állítanám falhoz őket, ha eljönne a zenei forradalom. Így nyilván nekem szenvedés volt a Waterloo című slágerhez hasonló csodákat hallgatni, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek a dalok a sztori szerves részét képezik. A Jessica Chastain által alakított Lewis parancsnok ugyanis diszkófanatikus, és mivel a Marson marad a legénység összes személyes holmija, Watney barátunk kénytelen minden cuccot felforgatni, hogy némi szórakozáshoz jusson, és ne őrüljön meg az egyedülléttől. És nem, hozzám hasonlóan ő sem rajong a diszkózenéért (a „tánc” a marsjáróban hibátlan jelenet).

És végül, de nem utolsó sorban az operatőri munka: az elejétől fogva kíváncsi voltam, hogyan oldják meg, hogy a Marson játszódó jelenetek vizuálisan ne legyenek egyhangúak. Mert valljuk be, az ilyenkor szokásos eszközökkel nem lehet túl izgalmas azt filmezni, ahogy egy pasas tesz-vesz egy kietlen bolygón. Aki most arra tippel, hogy sikerült megoldani, annak jár a piros pont. Van itt szkafanderre szerelt kamera (suitcam), marsjáró fedélzeti kamera (dashcam), az asztronauták számára felépített Lak belső kamerarendszere, de még a NASA kommunikációs rendszerének (Pathfinder) kamerája is szerepet kap. Ha ezeket jó ritmusban variálják a szokásos kézikamerás jelenetekkel, első osztályú vizuális hatást érnek el. Lehet, hogy ez látatlanban bonyolultnak hangzik, de higgyetek nekem, a filmet nézve minden a helyére kerül, és remek lesz.

Jobb-e a könyv, mint a film, vagy épp fordítva? Szerintem sem az előbbi, sem az utóbbi, inkább csak más élmény a kettő. Én mindkettőt javaslom, mert a film bármekkora költségvetésű is, gyakorlatilag Matt Damon jutalomjátéka, a könyv viszont annyira olvasmányos, és olyan részletes, amit egy mozgókép soha nem adhat vissza. Nem mondom, hogy kihagyhatatlan, azt viszont igen, hogy kár lenne kihagyni. A könyvet önmagában is, a filmet pedig a könyv ismerete nélkül akár, de azzal együtt is.

Extended Cut

Mire elég 8 perc? Jól beosztva sok mindenre, és, ha a könyvet vesszük alapul, a The Martian esetében volt miből építkezni. Ez az Extended Cut viszont az a fajta rendezői verzió lett, amiben a plusz jelenetek annyira szét vannak szórva, hogy alig lehet észrevenni őket, éppen ezért én azt gondolom, ezt nem annyira maga a direktor akarta, mint inkább a stúdió, némi pénzszerzés céljából; még egy bőrt arról arról a bizonyos rókáról ugye. Kapnak háttértartalmat a NASA munkatársai, és nem esküdnék meg rá, de talán az űrhajó legénysége is, de természetesen a bővítés jelentős része a Marsra szorítkozik. Például láthatjuk, ahogy Watney befejezi a küldetést, azaz a legjobb tudása szerint elvégzi a társai munkáját, azokat a dolgokat, amiket akkor tettek volna, ha nem kell elhagyniuk a bolygót olyan hirtelen. De az általam kifogásolt 50 napos túra összesen egy jelenettel lett megtámogatva, ami persze kellőképpen húsba vágó, pedig csak egy napi rutin étkezést és annak utóhatását mutatja be.

Nem azt mondom, hogy nem érte meg a rááldozott 152 percet, mert a film még mindig remek, a plusz jelenetektől hálistennek nem bomlott meg a ritmus, de ez nem sokkal több annál, mint amikor az egyik Halálos iramban-epizód bővített verziója attól volt "extended", hogy utólag CGI-vért adtak az akciójelenetekhez. Magyarán kapunk is valamit, meg nem is. A The Martian esetében kicsit több a tartalom, de ettől én még az eredeti verziónál maradok.