Az U.N.C.L.E. embere (The Man from U.N.C.L.E.)

Napoleon Solo (Henry Cavill) a CIA egyik legjobb ügynöke, még ha nem is dolgozik mindig az előírásoknak megfelelően. Legújabb feladata, hogy kimentse Gaby Schmidt-et (Alicia Vikander) Kelet-Berlinből, a dolgot viszont megnehezíti, hogy a nő olyan információk birtokában van, ami az oroszokat is érdekli, így magától értetődően a KGB is a legjobb emberét, Illya Kuryakint (Armie Hammer) küldi a helyszínre. Azonban azt egyikük sem sejti, hogy ez az akció egy hatalmas kirakós apró darabkája, és a tét a világ megmentése. Ennek érdekében pedig a két ügynöknek és a nőnek együtt kell működnie.

Guy Ritchie megtalálta az egyensúlyt a hidegháborús kémfilmek, és a 90-es évek buddy cop mozijai között, ráadásul úgy, hogy a végeredmény szinte egy pillanatra sem veszi komolyan magát.

Ez persze nem olyan meglepő hír, hiszen Ritchie csinált már korábban is jó filmeket. Remek dialógusokat tud írni, egyedi kamerabeállításokat alkalmaz, és ha elemében van, a ritmust is el szokta találni. Csak hát az előzetesek alapján ez a film nem kecsegtetett sok jóval. Egy katyvasznak tűnt, amiben az alkotók nem igazán tudták eldönteni, mit is akarnak csinálni. Erre kiderül, hogy ez kizárólag az előzetesek hibája. Mert a film tökéletesen hoz egy olyan hangulatot, ami egyszerre vagány, laza, elegáns és elképesztően feelgood. Időnként leül ugyan egy kicsit, de ez szerintem főképp a majd' kétórás játékidőnek tudható be, minimális vágással lehetett volna ebből egy ennél feszesebb film is, de a magam részéről még így is elő fogom venni párszor a jövőben.

Henry Cavill attól a pillanattól szimpatikus, ahogy a látóterembe került Supermanként. Manapság valahogy kevés a karizmatikus férfiszínész, az előző korosztály kezd kikopni, a fiatalok meg egyre lányosabbak. Erre jön egy fickó számomra a semmiből - bár nyilván volt néhány szerepe korábban is - a maga harmincegynehány évével, és sármos, férfias, remek a kiállása, és van kisugárzása, nem is akármilyen. Egyelőre minden jel arra mutat, hogy nem fog egyhamar eltűnni a süllyesztőben, és én örülnék, ha még bevállalna néhány ehhez hasonló szerepet, mert Napoleon Solo karaktere iszonyú jól áll neki. Állati jól fest öltönyben, és úgy elegáns, hogy közben dagadnak az izmai a ruha alatt. Csípőből hozza a laza kém szerepkörét, simán el lehet hinni neki, hogy a legnagyobb akció közepette is higgadt tud maradni, bunyózik, vagy lő, ha kell, de csajozni is marad még ideje.

Armie Hammerről eddig nem sok jót tudtam elmondani, mert összesen egy filmjét láttam, az is borzasztó volt, az alakítása pedig nem hagyott mély nyomot bennem. De épp ezért ugyanazt a frázist elsüthetem, amit Cavill esetében, azaz "jön egy fickó számomra a semmiből", és remek. A karakterek ugyan csak minimálisan vannak elmélyítve, de Hammernek sikerül kellőképpen sokszínűen tálalnia a magáét. A kisugárzása ugyan kevésbé érvényesül - egyrészt az ő esetében nincs is ez annyira hangsúlyozva, másrészt Illya nem épp a szavak embere -, de ettől függetlenül nem kevés jó pillanata van, remekül működik a dinamika Cavill és közte, a testfelépítése meg pont olyan, hogy nem nézne ki belőle sokat az ember, de épp ezért okozhat meglepetéseket.

Alicia Vikander legalább olyan hamar belopta magát a szívembe, mint amilyen könnyen. Az Ex Machinában láttam először, és az az egy film elég is volt, hogy meggyőzzön a tehetségéről. Ebben pedig semmiféle szerepe nincs a szemcukor-faktornak, elismerem persze, hogy szép, de az nem elég, ha több akar lenni egyszerű biodíszletnél. Ami azt illeti, Gaby karakterében is sikerül kibontakoznia: hol törékeny, hol nagyon is erős, de ugyanilyen jól áll neki, ha bolondozik, közben pedig valahogy az az Audrey Hepburn-szerű, klasszikus szépség sugárzik belőle.

Guy Ritchie-t ezúttal nem hagyta cserben a stílusérzéke. Élvezet nézni, ahogy a kameramozgásokat variálja: felülnézeti képek, nagytotálok, osztott képmező; abszolút nem egyhangú a film vizuális téren. De az egész mit sem érne, ha nem lenne jó a zene. Nos, nem tudom, mennyire korhű a 60-as évekhez, amikor a sztori játszódik, de hogy a képekhez nagyon passzol, az biztos. Már a kezdő képsorral remekül megalapozza a hangulatot, de a többi aláfestő zene is a helyén van. Rég hallottam már fuvolát soundtrack-ben, de ehhez a filmhez hibátlan választás volt. És, amikor azt hittem, ennél már nem lesz jobb, a stáblista alá beválasztottak egy Nina Simone-dalt.

Tényleg nem sok rosszat tudok mondani a filmről, pedig ez azért ritkán fordul elő. Vannak hibái, de remekül szórakoztam, és ilyenkor hajlamos vagyok engedékenyebb lenni. Azt viszont mindenképpen megemlíteném, hogy egészen a stáblistáig kell várni, hogy kiderüljön, mi is az az U.N.C.L.E., és miért így írják. A halálom, mikor a filmben elhangzik a cím is valamilyen formában, hát itt most épp az ellenkezője igaz. Olyannyira, hogy bár egy fotómontázs ugyan igazolja az írásmódot, de ettől még magának a címnek nem lesz sokkal több értelme. De ez hálistennek az összképen vajmi keveset ront.