13 óra: Bengázi titkos katonái (13 Hours - The Secret Soldiers of Benghazi)

2012. szeptember 11-én helyi szélsőségesek támadást intéztek az amerikai nagykövetség ellen Líbiában, melynek során a nagykövet és egyik munkatársa életét vesztette. A milicisták ezután a közeli CIA-bázist próbálták meg bevenni, a 13 Hours a két ostromot, valamint az előzményeit és az utóhatásokat meséli el, emléket állítva a harcban elesett amerikaiaknak.

Két problémám van a filmmel: az egyik, hogy majdnem két és fél óra (erről még lesz szó), a másik pedig a rendező, Michael Bay látásmódja.

Kezdjük az utóbbival: Michael Bay nem tud drámát rendezni. A film első 40 perce gyakorlatilag nettó alapozás, viszont karakterépítés helyett olyan jeleneteket kapunk, amikben például a CIA-helyőrség minden egyes tagja videotelefonál a családjával. Hogy mi a gond ezzel? Ha föl lennének vázolva a figurák, ha el lenne mélyítve a személyiségük, és nem csak félmondatokkal rendeznék le a hátterüket, akkor semmi baj nem lenne, hogy ilyen jeleneteket is beszúrnak a sztoriba. Így viszont annyira direkt az arcunkba van tolva a dolog, mintha csak azt mondanák: "Értik, kedves nézők? Ezeknek a fiúknak itt családjuk van, meg gyerekeik, szóval tessék velük szimpatizálni!" A legjobb példa talán az a képsor, amiben a kvázi-főszereplő, John Krasinski által alakított Jack Silva két lövés között leszalad a szobájába, hogy elküldjön a feleségének egy bocsánatkérő videofájlt, amit órákkal azelőtt vett fel. Önmagában ez nem jelent problémát, ha a felvétel után rögtön elküldi, ebben a formában viszont láthatóan azért van a filmben a jelenet, hogy a rendező tudatosítsa velünk: Silva biztos benne, hogy nem éli túl az éjszakát. Én viszont bízom benne, hogy az átlagnéző nem hülye, és erre ennél a pontnál már magától is rájött. Szóval személyes dráma és esetleges karakterfejlődés helyett marad a Bay-féle túltolt pátosz és maximalizált patriotizmus (ez ügyben az utolsó képsorok teszik fel az i-re a pontot).

És, hogy miért sok a 124 percnyi játékidő? Leginkább az eddig felsoroltak okán. 100-110 percre vágva ugyanis ez sokkal feszesebb, jobb ritmusú lenne, így viszont az egyes akciójelenetek között a katonákkal együtt a sztori is leül, hogy kapjunk még némi hazafias ömlengést, vagy sehová sem vezető, öncélú és üres bölcselkedést. Ha viszont olyasvalaki dirigálta volna a filmet, aki a drámához is ért, akkor valószínűleg kevésbé tűnt volna fel, hogy nehezen múlik az idő.

Na de köztudottan minden éremnek két oldala van, épp ezért nem mehetünk el szó nélkül a remek alakítások mellett. A már említett John Krasinski például az én szememben egészen meglepő választás volt, tekintve, hogy eddig csak vígjátékokban láttam, de ez nem, hogy nem vesz el alakításának értékéből, épp ellenkezőleg: bizonyítja, hogy összetettebb figurákat is képes hitelesen eljátszani. Rajta kívül nem igazán vannak ismert arcok a filmben, de ettől függetlenül mindenki odateszi magát, ebből a szempontból nem lehet egy rossz szavunk sem. És, ha már ennyit szapultam a rendezőt, egy dologra azért felhívnám a figyelmet, mert van, amihez ő is ért. Nevezetesen az akciójelenetekhez. Ugyan van némi kamerarángatás, de nem elviselhetetlen szinten, és kivételesen nem szűrőzte természetellenesre sem a színvilágot, kapunk viszont valósághű, testközeli és eléggé brutális tűzpárbajokat. A fegyverhang-fetisiszták örülhetnek, mert itt aztán kaliberre pontosan megkülönböztethető, ki mivel lő, a térhangzás pedig ehhez nagyon sokat ad hozzá.

Kicsit kár a filmért, mert ebből többet is ki lehetett volna hozni, ha pátosz helyett tartalommal van inkább megtöltve, ugyanakkor, ha Michael Bay filmográfiáját nézzük, bebizonyítja, hogy önmagához képest kevesebb pénzből (költségvetés: 50 millió dollár, szemben például a legutóbbi, katasztrofális Transformers tökfeleslegesen eltapsolt 195 milliójával) is tud nézhető dolgot letenni az asztalra.