Tim Burton valaha egy igazán eredeti, sőt egyedi látásmódú direktornak számított, de mi maradt mára ebből? Az én véleményem egy ideje már az, hogy nem kellene a stílusjegyeit a történet elé helyeznie, legalábbis, ami a fontossági sorrendet illeti. A Miss Peregrine's Home for Peculiar Children nem az ő saját ötlete, hanem egy könyvadaptáció, mégis ettől a betegségtől szenved: a vizualitás elnyomja a sztorit, pedig a Burtonre jellemző gótikus tobzódás még egészen visszafogott benne, a végeredmény mégis üres, elnagyolt és kidolgozatlan.
Pedig, ha valami, hát a különleges képességű gyerekek és szörnyek világa abszolút Tim Burton asztala, pláne, ha időutazással van megfejelve, még ha csak szőrmentén is. De a filmet nézve mégis úgy tűnt, nem tud az alapanyaggal mit kezdeni. A történet előrehaladtával az idősíkok közti váltogatás követhetetlenné válik, maga a koncepció pedig nem találja a célközönségét: a felnőtteknek nem elég félelmetes, a gyerekeknek meg túlságosan is az, ráadásul kusza a cselekmény.
Az már szinte mellékes, hogy a szereplők közül igazából senki sem kedvelhető. Eva Green hiába remek, a történet igazi főszereplői a különleges gyerekek lennének, plusz az eseményekbe véletlenül belecsöppenő, Asa Butterfield által alakított Jake. A baj ezzel csak az, hogy Butterfield gyakorlatilag érzelemmentesen játszik, a többiekről pedig nem tudunk meg szinte semmit, így nincs miért és kivel együtt érezni. A különleges képességek is kimerülnek vázlatpontokban, ráadásul a nagy többségük teljes mértékben hasznavehetetlen. Az egyik srác például ki tudja vetíteni az álmait a szemén át, de mi értelme ennek, ha leginkább divatról álmodik? Időnként ugyan előre látja a jövőt, de annak nem azt a szeletét, ami hasznos lenne, és amúgy is csak egyszer történik meg a dolog. Miss Peregrine is hiába tud elvileg mindent, ez a képesség valahogy pont akkor nem működik, amikor az ellenfél a küszöbön áll. Egyedül talán az Ella Purnell által életre keltett Emmával szimpatizálhatunk valamelyest, de vele is csak szinte azért, mert rendkívül bájos, a társaságában még az amúgy sótlan Asa Butterfield is megelevenedik egy kissé. Hogy Judi Dench maximum öt perces szerepe mennyire elpocsékolt, azt inkább hagyjuk is.
Újra és újra megadom az esélyt Tim Burtonnek, hogy visszataláljon a helyes útra, de ezidáig nem sikerült neki. Ebben a sztoriban is megvolt a potenciál, és ha csak a vizualitás számítana, tényleg nem lenne rossz. Kár, hogy minden más annyira ritmustalan, hogy rossz nézni. Nem szeretek félbehagyni filmeket, de a közepe táján most eszembe jutott, hogy kikapcsolom; csak és kizárólag azért néztem végig, hátha majd összeáll a kép. Az én szememben ez nem történt meg, maradt az üresség, meg a rossz tapasztalat. Talán majd legközelebb (?)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.