Nagyon szívesen kezdtem volna a posztot egy olyan barokkos szófordulattal, mint mondjuk, hogy "kétezerakárhány egy meghatározó év volt az életemben...", csak, hát az a helyzet, hogy bármennyire törtem a fejem, nem jöttem rá, mikor is volt pontosan az a kétezervalahány. Abban vagyok csak biztos, hogy a Sounds from the Thievery Hi-Fi 1997-ben jelent meg, de én már a The Mirror Conspiracy-vel együtt hallottam, az meg 2000-ben jött ki. Összemosódnak az emlékek sajnos, meg aztán azóta is annyit hallgattam már a zenekar lemezeit, hogy hajlamos vagyok a kronológiai elbizonytalanodásra. Úgyis csak egy a lényeg: a Thievery Corporation azon kevés zenekar közé tartozik, akikhez már bőven több, mint 10 évnyi emlék köt, és akiket nosztalgiafaktortól függetlenül továbbra is szeretek, mert az eltelt idők során sosem okoztak csalódást.
Néhány éve már jártak hazánkban, akkor sajnos lemaradtam az eseményről, épp ezért nyilvánvaló volt, hogy a friss látogatás nem maradhat ki. Megérte? Abszolút. És, hogy milyen volt? Nos ahhoz már kattintanotok kell.
Ha egy szóval kellene jellemeznem, nehéz dolgom lenne, legyen inkább kettő: vérprofi örömzene. Vibráló, energikus, változatos, kellemesen lazulós, és végtelenül pozitív életérzéssel eltöltő. Vicces amúgy, hogy gyatra angol szókincsemnek köszönhetően csak sokkal később döbbentem rá, mit is jelent a zenekarnév, vagy inkább, hogy honnan jön. A Corporation nem igazán szorul magyarázatra, a Thievery viszont tolvajlást jelent, utalva arra, hogy a zenekar rengeteg stílust elegyít, kvázi mindenhonnan "összelopkodva", ami lehet, hogy sülhet el nagyon rosszul is, de náluk mégis koherens. Simán megfér itt egymás mellett az elektronika, a reggae, a rap, vagy teszem azt az indiai szitárzene, nem lóg ki semmi, és még csak felesleg se nagyon van, ez pedig a nyilvánvaló profizmusnak köszönhető.
A zenészek maximálisan együtt vannak a színpadon (nem meglepő módon pontosan ugyanez mondható el az albumok stúdióhangzásáról is), gyakorlatilag mintha egymás gondolataiban olvasnának már. És imádják a közönséget, ráadásul rendkívül szimpatikus módon minden alkalommal s-sel ejtik a Budapestet, nem sz-szel, mint a külföldiek nagy többsége.
Meg mertem volna esküdni rá, hogy csak néhány (értsd: 1-2) dal szerepelt az új albumról a repertoárban, de ez azt hiszem a hasonló hangzásvilágnak köszönhető, mert a néhány végül 9-et jelentett. Habár, ha azt vesszük alapul, hogy kétszer is behaluztam a kezdő akkordokból a The Richest Man in Babylon-t, ami végül csak a ráadásban hangzott fel (akárcsak a személyes örök kedvencem, a Lebanese Blonde is), szóval így aztán mindegy, hogy mennyit is jelent az a néhány. Szépen megszórták a népet a klasszikusokkal, de mindig közéjük volt csempészve egy-egy újabb dal, elvégre a friss lemezt kell promózni.
Nem akarok túlzott szócséplésbe átfordulni, már így is elemzőbb lett az írás, mint amilyennek eredetileg szántam, de ezt tudjátok be a lelkesedésemnek. Egy valami viszont biztos: a Thievery Corporation pontosan azt hozta, amit vártam, azaz életem egyik legjobb koncertélményét. Nem tudom, meddig bírják még szuflával, de én azt mondom, egyszer az életben egy ilyen eseményt mindenkinek látnia kell. Megéri, higgyétek el.
Setlist:
1. (The Forgotten People)
2. Until the Morning
3. True Sons of Zion
4. Sol Tapado
5. Letter to the Editor
6. Culture of Fear
7. Illumination
8. Love Has No Heart
9. Weapons of Distraction
10. Ghetto Matrix
11. Amerimacka
12. Time + Space
13. Holographic Universe
14. The Heart's a Lonely Hunter
15. Fight to Survive
16. Warning Shots
17. Lebanese Blonde
18. The Richest Man in Babylon
19. Road Block
20. Drop Your Guns
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.