A nem túl távoli jövőben a Föld túlnépesedése már annyira égető probléma, hogy drasztikus, ám szükséges megoldásként bevezetik a születésszabályozást: egy családra egyetlen gyerek. Ha valaki megszegi a törvényt, a másodszülöttet a hatóságok szállítják el, és hibernálják, amíg más megoldás nem lesz. Azonban Terrence Settman (Willem Dafoe) lánya belehal a szülésbe, miközben hetes ikreknek (Noomi Rapace) ad életet.
Disztópikus scifi a Netflixtől, amely biztonsági játékot űz és csak a felszínt kapargatja.
Ez a legnagyobb baja is egyben. Pedig ígéretesen indul, és szépen építkezik. Remek az ötlet, miszerint a nagyapa a hét napjai után nevezi el az unokáit, elrejti őket a lakásában a világ elől, és csak a nevükhöz kötődő napon mehetnek ki egyesével, egyszerre sosem. Sokat segítenek a nézőnek a flashbackek, amikből megtudjuk, hogy mennyire nehéz ez a helyzet, hogy Settman mi mindent megtesz és meddig képes elmenni annak érdekében, hogy ne tudódjon ki az igazság a lányokról, még, ha ez távolról sem egyszerű. Az is világossá válik, hogy bár egy elnyomó rendszernek lehetünk tanúi, a család is kénytelen egyfajta diktatúrát kialakítani a lebukást elkerülendő. Ráadásul Noomi Rapace elképesztően tehetséges karakterszínész, aki minden erőlködés nélkül elboldogul ezzel a hét identitással, sajátságos és jól elkülöníthető személyiségjegyekkel ruházva fel minden egyes testvért.
A gond inkább az, hogy a What Happened to Monday túlságosan is ismerős elemekből építkezik, a filmet nézve disztópikus scifik tucatjai köszönnek vissza, és nem csak azért, mert ha egyet láttunk a zsánerből, akkor már mindet láttuk. A sztori fordulata nagyjából féltávnál kitalálható, és onnantól meg is indul egy sajátos lejtmenet, ami bár kivitelezésében nem rossz, de a kezdéshez képest mégis visszaesés. Hiányzik a mélység, a drámai oldal erősítése helyett egy akciófilmhez illő végjátékot kapunk, így pedig hiába az előre belengetett mondanivaló, ha a jéghegy csúcsánál többet nem látunk. Ugyanez pedig igaz a gonoszt megszemélyesítő Glenn Close-ra is, mert hiába ismerjük a nevét, és tudjuk, hogy mennyire nagyszerű színész, ha nem kap elég vászonidőt nem csak a kibontakozásra, hanem arra sem, hogy a nézőnek legyen lehetősége elhatárolódni mind a karaktertől, mind a motivációitól.
Hogy mennyire benne van a történetben egy jó film csírája, azzal pont párhuzamba állítható a címe is (magyar vonatkozásról egyelőre nem tudok). Lesz találat, mindegy, hogy a kettő közül melyikre keresünk rá, az egyik elgondolkodtatóbb, már-már költőibb (akárcsak a film első fele), a másik viszont sablonos (mint az utolsó egyharmad). Az imdb kicsit túlpontozta szerintem, én 6.9-et nem adnék rá, azonban messze nem mondom azt, hogy időpocsékolás volt, mert a színészi játék, és a sztoriban rejlő feszültség simán a képernyő előtt tartott. Egynek jó, de lehetett volna ennél több is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.