Gyakorlatilag idemásolhatnám az első szótól az utolsóig mindazt, amit az első szezonról írtam, de ennyire még én sem vagyok lusta, ráadásul hiába maradt meg az alapkoncepció, elemeiben a második évad jelentősen eltér az előzményektől. Ami viszont nem változott, az a hibátlan retró hangulat, és az első osztályú atmoszférateremtés, egyszóval a minőség. Na meg, hogy borzasztó nehéz róla spoilermentesen írni.
De kezdjük a negatívumokkal, mert akad néhány. Példának okáért öreg hiba elszakítani egymástól egy jól működő csapat tagjait. Egyfelől indokolt, hiszen Eleven ott rekedt a túloldalon az előző szezon záró epizódjában, nem is lövöm le, hogy ezt a történetszálat hogyan oldják fel az alkotók, legyen elég annyi, hogy én meg voltam vele elégedve, ahogy Eleven további kalandjaival is, egyetlen kivétellel. Mert a kiruccanása, bár szükséges, legalább ennyire degradálódik egy szimpla jedi-képzéssé. Kell a jellemfejlődés, kell, hogy szintet lépjen, és kell a késleltetés, a várakozási faktor is, hogy az a bizonyos nagy találkozás ilyen szépen csúcsosodjon ki, szemeket nem szárazon hagyva, de mindettől függetlenül az évad leglaposabb képsorait is eredményezi abban az egy epizódban.
De az előzményekben megkezdett remek csapatdinamika másik része, azaz a fiúk oldala is megbomlik: Dustin és Lucas az események hátterében próbálnak boldogulni, szert tesznek egy szokatlan sidekick-re Steve személyében, és még némi ellentét is kialakul köztük egy Max nevű lány miatt, Will sztorija pedig szervesen kapcsolódik az előző évad történéseihez, azonban mindennek az az eredménye, hogy Mike a kispadra szorul, és az Elevennel való kapcsolatától eltekintve eléggé érdektelenné válik. Ez utóbbit csak az érzelmi csúcspont menti meg az elsikkadástól, de mivel Mike rögtön ezután egy huszárvágással ugyanoda kerül, ahol az évad során végig volt, elég nyilvánvaló, hogy az alkotók hosszabb távra terveznek.
A környezet, a popkulturális utalások, a 80-as évek korhangulata, a zene, továbbra is mind-mind hibátlan, még ha abszolút nem titkoltan a nosztalgia hullámot akarja is meglovagolni, mert mindezt olyan minőségben teszi, hogy nem lehet rá panaszunk. És a színészeket is méltattam már a korábbi posztban, de újfent megteszem, mert nincs senki, aki ne végezne első osztályú munkát. De mint előzőleg, Millie Bobby Brownt ismét ki kell, hogy emeljem, és nem csak azért, mert ő a központi figura. Ez a kislány 13 évesen karakterének olyan mélységeit mutatja meg, hogy minden további nélkül felnőtt kollégáihoz mérhetjük a teljesítményét. A szeretetéhség, a hányatott gyerekkor, a megfelelni vágyás, ahogyan rácsodálkozik a számunkra hétköznapi dolgokra, vagy a világ sorsa miatti felelősség, ez mind benne van a játékában, de közben elképesztően badass chick is tud lenni és minden erőlködés nélkül hozza a tinédzserek problémás lelki világát is, azaz a lázadó kamasz státuszt. Csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni, ennyi.
Megvannak a maga hibái, de nekem már az első részben is voltak olyan szálak, amiken messziről látszott a bennük rejlő potenciál, a második epizód pedig végképp berántott. Nyilván az előző szezon is rejtett magában buktatókat, és az is biztos, hogy nagyon nehéz lesz tartani ezt a szintet, ha nem is lehetetlen, de azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, bízhatunk a Duffer testvérekben, értenek a szakmájukhoz, és igen nagy eséllyel az évadzáró utolsó képsorait követően nem a hibák lesznek azok, amikre emlékezni fogunk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.