Határtalan fantáziával megáldott, elképesztően látványos interplanetáris és interdimenzionális űrkaland a The Fifth Element stílusában, csak nem annyira bárgyú, és sokkal sodróbb a lendülete (erről később bővebben). De még így is ki lehetne vágni belőle pontosan 20 percet (erről is lesz még szó).
Időnként értetlenül állok bizonyos filmek előtt, hogy miért vagy hogyan kerülnek kultstátuszba. Számomra a The Fifth Element az egyik ilyen. Néhány éve újráztam, feltéve magamnak előre a kérdést: még mindig olyan rossz, mint amilyenre emlékszem? Az okok, vagy a véleményem úgy általánosságban nyilván megérne egy külön posztot, de akkor elmaradt, most meg már nem fogom újranézni csak ezért. Maradjunk annyiban, hogy továbbra sem én vagyok a célközönség, és továbbra sem értem, mit eszik rajta mindenki más. Számomra az a film hozta el a Luc Besson személyéhez kötődő törést, és egy kezemen meg tudom számolni, hány jó filmet tett le az asztalra azóta; nem is kéne minden ujjam hozzá. Mindezt csak azért mondom el, mert a Valerian nagyon hasonló elemekből építkezik, így elképzelhetőnek tartom, hogy akinek az elődje tetszett, ahhoz ez a mostani is könnyen utat talál. Ezt pedig nem hinném, hogy befolyásolná a tény, hogy a film cudar mód megbukott a mozipénztáraknál, a kultstátuszra pedig vajmi kevés esélye van.
Pedig fantáziából, mint mondtam, nem szenved hiányt, sőt. Már a nyitó képsor is épp elég játékos, ahogy az archív felvételek alatt csupán sztereó a hangsáv, és amint szélesvásznúra nyit a kép, úgy kap teret a hang, és tölti meg az egész helyiséget. Érdemes figyelni rá, tényleg jópofa és egyedi megoldás. És egy rakás ilyen van benne, a fenébe is, kimondom: ebből a szempontból még akár a többszöri újranézést is megérné, ha szeretnénk felfedezni az összes szórakoztató háttérelemet. Csak hát az a fránya lendület, meg a ritmus. Mert ez a kettő csak és kizárólag a látvány miatt létezik. Az egész annyira vizuálorientált, mintha eleve azt a célt szolgálná, hogy elfedje a forgatókönyv erre vonatkozó hibáit. Egy történetet ne az vigyen előre, hogy látványos, hogy újra és újra saját magára licitál, mert ez nem több, puszta cukormáznál; csillámporszórás amúgy sem tisztán látó szemekbe. Hiányzik a sztori íve, enélkül, azaz önmagában pedig nincs sodrása, csak amiatt gördül előre, hogy újabb látványosságot mutasson, akár a vurstliban.
Na most ezzel még nem is lenne komoly bajom, hiszen eleve nem túl nagy elvárásokkal ültem le elé. Gondoltam, kikapcsolom a szürkeállományomat bő két órára, lesz, ami lesz. De azért a főszerepekre tényleg nem ártott volna karizmatikusabb színészeket szerződtetni. Cara Delevigne és Dane DeHaan ugyan nem játszanak rosszul, csak épp meggyőző kisugárzásuk nincs, na meg a köztük lévő kémia is a nulla felé konvergál. Túl fiatalok ide, így pedig nem elég hitelesek, ami azt eredményezi, hogy nem tudunk értük aggódni, nem azonosulunk, csak úgy nézzük őket és kész.
De, ha már a castingnál tartunk, itt csatolnék vissza arra a 20 percre, amit ki lehetne vágni a filmből. Miért pontosan ennyi? Mert utánanéztem. Jó nem pontosan 20 perc, de többé-kevésbé ennyi ideig tart a Rihanna által alakított/szinkronizált Bubble történetszála. Nem a kisasszony személyével van bajom, annyira a munkásságát sem követem, hogy határozott szeretem/utálom-típusú véleményem legyen róla. A probléma ezzel a nagyjából 20 perccel az, hogy öncélú: nem tesz hozzá semmit a történethez egy plusz akciójeleneten kívül, abból már úgyis volt előtte is, meg akad még utána is, akkor pedig minek van? Megmondom én: az nem Bubble történetszála, hanem az énekesnőé, azért létezik, hogy Rihanna szerepelhessen a filmben. Nézzétek csak meg a plakáton a méretarányokat. Clive Owen mennyivel kisebb már, mint Rihanna? Pedig összeadva garantálom, hogy az előbbi felé billen a mérleg nyelve a vászonidőt tekintve, a cselekménybeli jelentősége pedig nagyságrendekkel több. Különösen, hogy mint mondtam, Bubble semmit sem tesz hozzá a sztorihoz, azaz jelentősége szó szerint nincs.
Érdekes élmény a Valerian. Egyfelől ott van a tény, hogy fájóan ritka manapság az effajta űrkaland, meg aztán elég jól is szórakoztam rajta, ha az összképet nézzük. A látványvilága szemkápráztató, időnként észre lehet venni, hogy a jelenetek többségét zöld háttér előtt vették fel, de ennyi talán még belefér. Ugyanakkor túlságosan is látom a hibáit, amik legalább annyira látványosak, mint maga a film. Nézhető, nem rossz, de mint gyakran, a jó, az nem ilyen.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.