Azt hiszem, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a Daredevil második szezonja óta nem vártam semmilyen Marvel sorozatot annyira, mint a The Punisher-t. Hiába csak egy spin off, és hiába készült közben más szuperhősök kalandjaiból is sorozat a Neflixnél, egyik sem győzött meg. A The Punisher viszont érdekelt, és erre két okom is volt: egyrészt örülök, hogy a Marvel utat engedett az R besorolású képregények megfilmesítésének, még ha csak a tv képernyőjén, akkor is, másrészt pedig Jon Bernthal személye, aki hibátlanul érzékelteti Frank Castle figurájának összetettségét.
És ezen a ponton fel is tehetem magamnak a kérdést: én vagyok-e a hibás azért, ha egy produktum nem tud megfelelni az elvárásaimnak, vagy a forgatókönyvíróknak legalább ugyanekkora részük van ebben?
Már megint a játékidő az alapvető bajom, mert 10 rész simán elég lett volna ebből. Feszesebb lenne, jobb ritmusú, a helyenkénti masszív brutalitás is sokkal töményebbnek hatott volna, ráadásul elfedte volna az időnként előforduló logikai és/vagy dramaturgiai hibákat. Nem azt mondom, hogy minden egyes dialógusnál azt vártam, hogy Frank végre betorzuljon annak rendje és módja szerint, felzúgjon a hangfalakban Jon Bernthal üvöltése azzal a jellegzetes, mélyről jövő, öblös torokhangjával, és roppantsa szét minden szembe jövő koponyáját, de bizonyos beszélgetések, vagy komplett jelenetek alatt nagyon leül a történet. Feleslegesnek látjuk őket, fejben a vágószobába képzeljük magunkat, és ez nem jó. Nem egy végtelenített akció orgiát akartam nézni, de túlságosan szembetűnőek a hibái.
Pedig Bernthal továbbra is remekel. Időnként csak apró rezdülésekkel, visszafogott mimikával játszik, de végig hiteles marad. Frank Castle a szakadék szélén táncol. A családja volt az egyetlen, ami a valóság talaján tartotta a háború okozta poszttraumás stressz káoszában, az elvesztésük pedig kibillentette ebből a törékeny egyensúlyból. Számára most már minden vagy fehér, vagy fekete, a bűnösöknek bűnhődniük kell, az egyetlen létező ítélet pedig a halál. Tisztában van vele, hogy ez nem hozza vissza a családját, de már nem képes másképp gondolkodni. Bernthal mindezt képes érzékletesen visszaadni a nézőnek, de amikor vérgőzös mészárlásról van szó, akkor is olyan elemi erővel van jelen a képernyőn, hogy ember legyen a talpán, aki nem rándul össze ösztönösen a pusztítást látva.
Ez az ezerszer látott politikai ármánykodás egyszerűen nem elég erős egy Punisher-sztorihoz. A főszereplő a hátán viszi az egész produktumot, ez tény, viszont az is tény, hogy csodára ő sem képes. Többet vártam, ez nyilván az én hibám is, de pont annyival jobb is lehetett volna.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.