Ha patadobogást hallasz, lóra gondolsz, nem zebrára. Látom a felfelé kúszó sárga betűket, nézem a szereplőket és a környezetet, hallom a már jól ismert zenei taktusokat, de a végeredmény mégsem az, amit várok. Ez nem Star Wars. Legalábbis nem AZ a Star Wars, amit én szeretek.
Ez csak egy végletekig fókuszcsoportozott, futószalagon legyártott, felesleges külsőségektől rogyadozó műanyag valami, ami időnként önmaga paródiájába fordul; két film, egy áráért, amiknek vajmi kevés közük van egymáshoz.
A sztori egy pontján, az egymást követő űrhajós jelenetek kellős közepén egyszer csak látni a vásznon valamit, amire a moziban ülve hangosan kimondtam: "basszus, ez az űrhajó totál úgy néz ki, mint egy gőzölős vasaló". Szinte ugyanabban a pillanatban a kamera kinyit, mi pedig egy birodalmi mosókonyhában találjuk magunkat, ahol arra alkalmas robotok, az Első Rend egyenruháit vasalják éppen (spoiler alert: az nem egy űrhajó volt, hanem tényleg egy gőzölős vasaló). Ha ez a jelenet az Űrgolyhók című zseniális Star Wars-paródiában szerepelne, nevetnék rajta, így viszont maradt a facepalm, mert egyszerűen nem hittem el, amit látok. Szárnyas tengerimalac? Kristályrókák? Birodalmi szamurájok? BB8 gonosz ikertestvére? Tökfelesleges kiruccanás egy kaszinóba? Komolyan? Ráadásnak pedig ott a hab a tortán: Luke Skywalker szájából elhangzik a lasersword kifejezés. Nem a magyar fordítás gondatlansága miatt került a lézerkard a feliratba, az angol eredetiben is ezt mondja. Nem épp istenkáromlás, de hová lett az évtizedek óta használatos, és amúgy sokkal nemesibb hangzású lightsaber?
Mi történt Rian Johnson, író-rendezővel? Eddig mindkettőt remekül csinálta, itt meg, mintha mindkettőt elfelejtette volna. Nyilvánvaló stúdiónyomást sejtek a háttérben, de akkor is. Ebben a sztoriban (és különösen ilyen formában) nem volt két és fél órányi játékidő. A már említett tökfelesleges kaszinós közjátékot például úgy, ahogy van, ki lehetne vágni a filmből, egy ilyen filler amúgy is inkább az általam nem-létezőnek tekintett előzmény-trilógiába való. A The Last Jedi két, különálló történet, amiket erővel (nem, nem az Erővel) próbálnak összefüggőnek beállítani, mindhiába. Egyfelől ott van nekünk a Lázadók sztorija, ami tényleg látványos űrcsatákat eredményez, és van benne feszültség. Másrészt pedig ott van Rey kiképzése, és az összekapcsolódása Kylo-val, amiben szintén meglenne a potenciál, mégsem lesz koherens a végeredmény. Elvesznek a hangsúlyok, kiszámíthatókká válnak a drámai pillanatok, vagy olyan magyarázatokat kapunk, amik után csak újabb kérdések merülnek fel bennünk, de nem a jó értelemben.
Már korábban is feltettem a kérdést: szükségünk van-e évente egy Star Wars-filmre? Mert hát részemről inkább a minőség a mennyiség előtt. És ilyen értelemben a The Last Jedi ezt a kérdést meg is válaszolta. Mert, ha ennyi, amit szállítani tudnak, akkor kösz, de kösz nem. Az ősi jedi-prófécia szerint, majd eljön a kiválasztott, aki egyensúlyt teremt az Erőben. Ha az alkotók ezt a befejezést tűzték ki célul, akkor nagy valószínűséggel a hamarosan érkező kilencedik epizód ide fog kulminálódni. Azonban az Erő most még kaotikus, a törékeny egyensúly teljesen felborult, minden, amit eddig tudtunk, tótágast áll. Ha a The Last Jedi inkoherenciája és kaotikus összeszedetlensége ezt próbálja szimbolizálni, akkor tökéletes, ha viszont csak simán ilyen, akkor menthetetlen.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.