Coco

Szívbe markolóan szép, és könnyekig megható mese a zene szeretetéről, az elfogadásról és elengedésről, a család összetartó erejének fontosságáról és a halálról, mindezt egy mexikói tradíció, a Día de Muertos, azaz a halottak napja köntösébe burkolva.

Van úgy néha, hogy semmit sem kell tudnom az adott produktumról, mégis borítékolható, hogy tetszeni fog. A Coco pont ilyen. Egyetlen trailert sem láttam, csak a pozitív visszhang, ami szembe jött, a sztoriról is csak kb annyit tudtam, hogy zenélnek benne, meg valami köze van a történetnek a halottakhoz. Lehet szidni a Disney-t, hogy magába szippantotta a Pixar animációs stúdiót, aztán folytatások elkészítésére kárhoztatta őket, megölve ezzel az egyetlen fontosat, a kreativitást, de amíg ilyen filmek is kikerülnek tőlük, hajlamos vagyok megbocsájtóbb lenni. Azt persze nem tudom, hogy a Coco hány százalékban Disney, és mennyiben Pixar, de a végeredmény szempontjából ez talán nem is annyira fontos.

Ez a mese ugyanis egész egyszerűen szép. Úgy, ahogy van. Mindegy, hogy csak a történetet nézzük önmagában, vagy csak a látványvilágát. Külön-külön és együtt is gyönyörű. És bár nekem állandó vesszőparipám egy Disney-mesével kapcsolatban, hogy túl sokat énekelnek, itt az egyetlen, amibe bele tudnék kötni, hogy az eredeti változatban a dalok többsége angol, a mexiói helyszín és sztori dacára kevés köztük a spanyol nyelvű. Azonban, aki szereti a mariachi-zenét, az nem fog csalódni. Jól is vannak adagolva, nem öncélú a dolog, nekem legalábbis nem tűnt fel, hogy sok lenne.

Időnként szükség van az ilyen szemkápráztató mesékre. Kell, hogy felnőttként is elő tudjuk csalni a gyermeki énünket, kell az ilyen nagybetűs családi szórakozás. A Coco érettebben kezeli a gyerekeket (bizonyos kor alatt én nem is javaslom), egyúttal azonban a felnőtteket sem szimpla popkulturális utalásokkal próbálja szórakoztatni, és hála istennek, egyikben sem téveszt célt. Igazi feelgood, szinte végig mosolygós szórakozás, nem kevés megható pillanattal.