Nem kevés animációs filmet szeretek, de, ha kedvencet kellene választanom, a The Incredibles nem csak, hogy előkelő helyen lenne a listán, ahogy mondani szokták, hanem abszolút nyugodt szívvel tenném le mellette a voksomat. Nem azért, mintha tökéletes lenne, mert korántsem az. Ilyenkor általában azt szoktam mondani, hogy többszöri újranézésre is ugyanazt az élményt nyújtja, de az igazat megvallva a mostani alkalommal sokkal jobban hatott rám, mint azelőtt bármikor, és még most is tudott újat nyújtani, olyasmit, amit eddig nem vettem észre.
Persze, ha jobban belegondolok, a saját szemszögemből nem lenne olyan nagy túlzás az a "tökéletes" jelző. Először is azért, mert szuperhősfilmként ugyanolyan jól működik, mint a zsáner paródiájaként, és mindez egy régies, az 50-es évek Amerikáját idéző (mégis modern), ugyanakkor időnként james bondi környezetbe van ágyazva, ami szintén remek táptalaj. Mindeközben azonban ott van mindaz, amitől ez egy gyerekfilm: az élénk színű, gyönyörűen animált képi világ, a cukiskodás, a pörgős akciók, és persze a gyerekszereplők szemszöge, ami a kicsik számára átélhetővé teszi a végeredményt.
De ha már az idősebb korosztályhoz tartozunk, akkor sem kell túlságosan gyermeklelkűnek lennünk, hogy élvezhessük ezt a szűk két órát. Mert a már említett akciójelenetek minket is ugyanúgy berántanak, remek a zene, jók a beszólások, és még némi popkulturális kikacsintás is akad. Mindezek tetejébe pedig az abszolút kedvencem, az egyik legjobb mellékszereplő az animációs filmek történetében: Elza, a divatdiktátor. Nem csak azért szeretem, mert iszonyú jó szövegeket írtak neki (szinkronban különösen, Halász Aranka konkrétan zseniális, bár külön vicces, hogy eredetileg az író-rendező Brad Bird szinkronizálja, hiába női a karakter), hanem, mert van funkciója is. Nem mellékesen pedig így, ahogy van, elképesztően szórakoztató, de csak annyit van a vásznon, amennyit kell, nem tolják túl.
Amiben azonban a The Incredibles igazán jeleskedik, az az érzelmekkel való bánásmód. Jó a szuperképességekkel megáldott emberek hétköznapi életének bemutatása, ahogy belekényszerülnek ebbe a helyzetbe a társadalmi megítélésük miatt, de ugyanígy átélhető a dráma az akciók közben is. Tisztában vagyok vele, hogy csak rajzolt karaktereket látok, mégis úgy képes hatni rám, mintha igaziak lennének, Brad Bird ehhez nagyon ért.
Egyszerűen szeretem ezt a filmet, az első pillanattól az utolsóig. Még akkor is, ha látom a hibáit (a végső összecsapásban például van egy sorrendi hiba: az egyik jelenetben már hiányzik a robot lába, holott csak később választják azt le a testéről); látom, de nem igazán érdekelnek, mert őszinte és rendkívül szórakoztató a tálalás. Lehet, hogy nem mindenkinek, de nekem az. 5-6 újranézés után is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.