Hardcore Henry

Egy high-tech laborban ébredsz, ahol egy nő (Haley Bennett) Henrynek szólít, és a feleségednek mondja magát, holott te nem tudod, ki ő, és egyáltalán hogy kerültél oda, ahol vagy; semmire sem emlékszel, és beszélni sem tudsz. Estelle, a nő, robotikus végtagokat rögzít a hiányzó karod és lábad helyére, de ezen sincs időd gondolkodni, mert a labort megtámadja a titokzatos Akan (Danila Kozlovsky) az embereivel, ezért menekülnötök kell. Ám a mentőkabinotok meghibásodik és lezuhan, Estelle-t elrabolják, a te dolgod, hogy kiszabadítsd, amiben egy talán még Akan-nál is rejtélyesebb Jimmy nevű fickó (Sharlto Copley) lesz a segítségedre.

A Hardcore Henry egy 100%-ban belső kameranézetes akciófilm, másfél órányi eszement, elképesztően kreatív és változatos látványmészárszék, de mint történet, gyakorlatilag értékelhetetlen.

Kedvelem az FPS-akciójátékokat, az olyan klasszikusokkal, mint amilyen például a Doom vagy a Duke Nukem még játszottam is régebben, de bármennyire is adta a hangulatot a Hardcore Henry trailere, abszolút nem tudtam elképzelni, hogy ez működhet-e egész estés filmként. Hiszen az egész koncepciónak az lenne a lényege, hogy a néző azonosul a főszereplővel, elvileg ezt segítené elő az is, hogy Henry nem beszél, de az igazat megvallva ez pont az interakciót veszi el. Én személy szerint a film felénél már inkább elidegenedést éreztem a karakterrel kapcsolatban, semmint, hogy azonosultam volna vele. És tényleg nem az a gond, hogy kliséhalom a történet, hanem inkább az, hogy nincs történet. Random sodródunk egyik jelenetből a másikba, nem tudjuk mi-miért történik, az is csak úgy 50 perc táján derül ki, hogy Jimmy miért különböző alteregókban bukkan fel folyton. Sztori szempontjából leginkább azt éreztem, hogy Ilya Naishuller író-rendezőnek csak volt egy jó ötlete, és anélkül húzta szét másfél órára, hogy az így keletkező hézagokat tartalommal töltötte volna meg. Ettől pedig olyan lett a végeredmény, mint a már említett videojátékok bármelyike: megyünk egyik pályától a másikig, legyakjuk, aki szembe jön, míg aztán az utolsó pálya végén ott vár ránk a bossmonsta. Éppen ezért hagyni is kell a jófenébe a történetet, ne próbáljunk meg ok-okozati összefüggéseket keresni, és ne rugózzunk a logika hiányán. Mert akkor az olyasmi is fel fog tűnni, hogy a gonoszt alakító Danila Kozlovsky milyen botrányosan rossz színész. Karizmának tökéletesen híján van, a kvázi-albínó kinézet gagyi, a telekinetikus képességei pedig egyáltalán nincsenek sem kidolgozva, sem megmagyarázva. Ellenben bődületesen teátrális és ripacs. Tim Roth nyúlfarknyi cameójára meg nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy a motivációs beszéd egy hiteles színész szájából hangozzon el.

A Hardcore Henry az a fajta film, amire csak és kizárólag az akciójelenetek miatt érdemes beülni. És, ha csak így tekintünk rá, azaz a helyén kezeljük, akkor olyasmit kapunk, amit soha azelőtt, és ezután sem, ha ez a technika (igen nagy valószínűséggel) nem válik térhódítóvá. És, hogy miről is van itt szó? Őrült, csonttörő, mindent és mindenkit szitává lövő, brutális hentelésről. De abból a rettentően szórakoztató fajta; ha ez nem meríti ki a bűnös élvezet fogalmát, akkor semmi, ezt garantálom. Volt szerencsém már "néhány" akciófilmhez, de bátran állíthatom, ilyen változatos halálnemeket ritkán látok, mert itt aztán minden van. Sőt minden IS. És természetesen mindez erősen korhatáros, szóval fröccsen a vér literszámra, és akad káromkodás is, na meg másodlagos női nemi jellegek full frontálban. Az viszont tény, hogy magát az FPS-nézetet szokni kell, szükség van egy bizonyos időre, amíg, hogy úgy mondjam, felvesszük a ritmust. És igen, fárasztó is a szemnek és az agynak ilyen hosszú időn keresztül. Nem volt émelyítő, pedig ettől tartottam egy kicsit, de nem egyszerű élmény.

A véletlenszerű jelenetek egymásutánisága még nem egyenlő a történettel, ahogy mondani szoktam, de az igazat megvallva minden hibája ellenére megérte megnézni, mert a szó legszorosabb értelmében egyedülálló az, amit a Hardcore Henry nyújt a műfaj rajongóinak. Nagy összegben mernék fogadni rá, hogy vagy szeretni fogja valaki, vagy utálni, legalábbis nem hinném, hogy létezik középút. Hogy a jövőben elővenném-e még újranézés céljából, arról momentán nem tudnék nyilatkozni, de, hogy egyalkalmas agysejtrombolásként bőven megállja a helyét, arra mérget vehettek.