Igazából maga a cím erős csúsztatás, hiszen már megszakítottuk. Mint bizonyára észrevehettétek, november óta nem volt új poszt, ennek azonban több oka is van. Egyrészt az év vége nekem mindig húzós, még ha tudok is nézni olyankor valamit, megírni nincs időm. Másrészt időm úgy önmagában is egyre kevesebb van. Anélkül ugyanis, hogy túlmisztifikálnám, egy-egy poszt megírása simán néhány órámba is bele szokott kerülni, és ezzel el is érkeztünk egy jelentősebb problémához az időt illetően. Munkaidőben ugyanis túl sok információ ér ahhoz, hogy rendesen össze tudjam szedni a gondolataimat, cserébe viszont állati gyorsan felejtek, szabadnapokon pedig kvázi agyhalott vagyok, úgyhogy ez a 22-es csapdája.

A másik jelentősebb probléma azonban én magam vagyok, illetve az, hogy mennyit változott az ízlésem az évek során, az elvárásaimról nem is beszélve. Egyre kritikusabb és finnyásabb leszek, ez van. És bár még mindig nézek filmeket, már korántsem akkora elánnal, mint régen. A posztjaimat olvasva ez nyilván már körvonalazódhatott bennetek valamelyest, sokkal több lett az utóbbi időben a negatív értékelés, de kétlem, hogy azért, mert nekem semmi sem elég jó, inkább azért, mert a felhozatal hígult fel. Manapság már sokkal inkább futószalagon érkeznek a filmek, sokkal termék-szerűbbek, a végletekig fókuszcsoportozzák őket, hogy mindenkinek jó legyen. Ha azonban sarkosan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy ami mindenre jó, az igazából semmire sem jó.

Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ennyi volt a blog. Én magam sem tudom, hogy mi legyen, mert bár a statisztikák azt mutatják, továbbra is van látogatottság, amiért ezúton is hálás vagyok, de közel 500 poszt után kicsit, mintha kiégtem volna, még akkor is, ha blogviszonylatban ez nem valami nagy szám (szó szerint és átvitt értelemben sem).

Momentán egyszerűen csak köszönöm, hogy vagytok, a jövő azonban egyelőre ködbe burkolózik, ahogy Yoda mester mondaná...

Frank "The Irishman" Sheeran életútja, kapcsolata a Bufalino maffiacsaláddal, majd Jimmy Hoffa szakszervezeti vezetővel, akinek végül az eltüntetésében is segédkezett.

Ha valaki hozzám hasonlóan rajong a klasszikus maffiafilmekért, annak az olyan nevek, mint Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci és Martin Scorsese, ha a sikerre nem is garancia, egy bizonyos minőségre mindenképp. Mindannyian (külön-külön és többé-kevésbé együtt is) tettek már le annyit az asztalra, hogy tudjuk, mire számíthatunk, és igen nagy valószínűséggel meg is fogjuk azt kapni: alapos, részletgazdag, több idősíkon mozgó, épp ezért lassú folyású történetvezetést, valamint pazar színészi játékot. Ezt adja nekünk a The Irishman 3 és fél órája, azonban a hossza ne tántorítson el bennünket, mert még ha nincs is a játékidő minden percére szükség, megéri végigülni.

Egy Tarantino-film esetében mindig gondban vagyok, amikor a sztorit kell összefoglalni, mert az gyakorlatilag nincs. A rendező korábbi filmjei is inkább hosszabb-rövidebb szegmensekből álltak, amik hol lazábban, hol szorosabban (hol pedig egyáltalán nem) kapcsolódtak egymáshoz, de igazi, klasszikus értelemben vett történet az nemigen szokott lenni. Egy levitézlett sorozatsztár (Leonardo DiCaprio) és dublőre (Brad Pitt) próbál boldogulni a 60-as évek hippikorszakának Hollywoodjában? Sharon Tate (Margot Robbie) első sikerei ugyanekkor/ugyanitt? Fikciós korlenyomat a rendező szemén át? Betekintés az Álomgyár aranykorának kulisszái mögé? Mindez együtt? Látjátok? Történet, mint olyan, nincs, és emiatt eléggé kettős a végeredmény. Mert pont emiatt vontatottnak, darabosnak tűnhet ez a (nem feltétlenül indokolt) majdnem három óra, ugyanakkor minden egyes képkockájában csúcsra van járatva a kúlság, és nyilvánvaló, hogy a rendező imádja ezt a korszakot.

A világ legjobb bérgyilkosa, Henry Brogan (Will Smith) épp készül nyugdíjba vonulni, amikor olyan információ birtokába jut, amiről nem lett volna szabad tudomást szereznie. De ha ő a világelső, kit küldjenek utána, hogy likvidálja? Csak olyasvalaki jöhet számításba, aki felér Henry képességeihez: a klónja.

Rendben, elismerem, előítéleteim vannak bizonyos filmekkel kapcsolatban. A Gemini Man ráadásul kettős hendikeppel indult nálam, ugyanis nem elég, hogy egy elavult, b-kategóriás ötleten alapul, de még Will Smith-t is évről-évre egyre irritálóbbnak tartom. Voltak jó szerepei, sőt, régen kedveltem is, de az is egy ismert frázis, hogy régen minden jobb volt.

Igen, ez megint egy olyan film, amit megnéztem, hogy nektek ne kelljen, hagyományőrzésből, tudjátok, ez nálam amolyan perverzió. De nem ez most a lényeg, hanem a trilógia által kiváltott anomália. Mert hát az első részt lehúztam, mint annak a rendje, egy logikátlan baromság volt, akkora blődségekkel, hogy rossz volt nézni. Aztán jött a második, és én azon kezdtem gondolkodni, hogy talán újra kéne néznem az elsőt, hátha velem volt a baj anno, mert még ha azt nem is mondom, hogy tetszett, határozottan jól szórakoztam rajta. Azt viszont garantálom, hogy csak azért nem fogom újranézni mindkét előzményt, hogy kiderüljön, mi a fene is történt, de hogy az Angel Has Fallen egy f*sgejzír, az is legalább ennyire biztos.

Hat éve ért véget minden idők egyik legjobb, leginkább minőségi sorozata, a Breaking Bad. De hagyott-e bennünk kérdéseket a finálé, vagy megelégedtünk azzal, amit kaptunk? Walter White és Jesse Pinkman is megkapta a maga lezárását, vagy szükségünk van még néhány magyarázatra, akár ennyi idő után is? Végig azon törtem a fejem, miért készült az El Camino? Mit akar mondani a rajongóknak (és kizárólag nekik)? Akar-e több lenni egy kétórás kvázi dupla epizódnál? Illetve kell-e egyáltalán, hogy több legyen annál?

Őszintén szólva fogalmam sincs, vajon mi lehetett az alkotói szándék, és jöhetnek a kövek, de akkor is kimondom: nekem semmi szükségem nem volt erre. Azonban azt is sietek hozzátenni, hogy a minőségre egy árva szavam se lehet.

Azt szokták mondani, egy trilógiának szükség szerűen a befejező része a leggyengébb. Elnézést, hogyan? Az előző rész volt a harmadik? Ja, hogy meg is bukott a kritikusok szemében? Sajnálom, emlékeim szerint nem volt az annyira rossz. Illetve rögtön át is fogalmazom: az nem volt ennyire rossz. Igen, a Dark Phoenix már a negyedik rész, bár ez egyáltalán nem érződik rajta, sőt lehetne az ötödik is ezzel az erővel, mert az sem tűnne fel, annyira nem kapcsolódik semmihez, és igen, ez megint egy olyan film, amit azért néztem meg, hogy nektek ne kelljen.

Aziraphale, az angyal (Michael Sheen) és Crowley, a démon (David Tannent) már a kezdetek kezdete óta befolyásolják egymással szemben az emberiség sorsának alakulását itt a Földön, ám amikor kiderül, hogy mindössze 6 napjuk van megakadályozni az apokalipszist, kénytelenek összefogni.

Ha a sztori vázát vesszük alapul, akkor tényleg csak ennyi a Good Omens, bár nyilván történik még benne egy s más. Azonban előre szólok: ha valakinél az első néhány perc kicsapja a biztosítékot, nyugodtan hagyja, mert az még csak a kezdet. Ha viszont vevők vagyunk a kicsit (vagy időnként nagyon) elszállt, de rendkívül intelligens és kreatív humorra, akkor ez a mindössze hat epizódnyi világvége-szatíra nagy valószínűséggel utat talál hozzánk.

Meg kell ölnöd azt, akinek születtél, hogy az lehess, aki lenni akarsz.

Fantáziavilágba oltott visszaemlékezések az elvonókúrán, avagy extravagáns musical egy extravagáns előadóról: Elton John gyerekkora, istenáldotta tehetsége, sokáig eltitkolt homoszexualitása, karrierje és mélypontjai.

Hiába látom a megszokott betűtípust a kezdő képsorokon, hiába hallom a zenei főtéma ismerős taktusait, és hiába vannak a szereplők fekete ruhában, a Men in Black: International olyan messze van az eredeti alapanyagtól, mint ide Hódmezővásárhely. Pedig alapesetben egy Men in Black-film nem több a közepesnél csak egy kicsit szórakoztatóbb blockbusternél; vicces, látványos, jól működik a kémia a főszereplő páros között, és ennyi. A látvány és a viccek ízlés dolga (szerintem a film egyikben sem jeleskedik, sőt), de hogy a kémia is csak időnként működjön, az már tényleg menthetetlenné teszi a végterméket (imdb rating "lapzártáig": 5.6, míg az előző részeké kronológiai sorrendben: 7.3, 6.2 és 6.8).

- What do you need?
- Guns. Lots of guns.

Percre pontosan ott vesszük fel a fonalat, ahol az előző felvonás abbahagyta, azaz, ha valaki most kezdene bele John Wick kalandjaiba, javaslom, sürgősen pótolja az előzményeket, és nem csak azért, hogy kontextusba kerüljenek a dolgok, hanem azért is, mert sanszos, hogy olyat fog látni, amit ritkán. Ez a sorozat ugyanis maga az akciómennyország, a kaszkadőrök Mekkája. Felróhatnám neki, hogy szögegyszerű a sztori, megtettem már kétszer, de egyrészt a megbocsájthatóság keretein belül az (erre még visszatérek), másrészt, ha valaki (hozzám hasonlóan) szereti a zsánert, remekül fog szórakozni, gyakorlatilag üresjárat nélkül. Ja, és cuki kutya is van, mi kell még?

A Godzilla: King of the Monsters az előző rész "jól bevált" receptjét követi. Fogj néhány ismert és/vagy feltörekvő (de ennél mindenképpen többre érdemes) színészt, akik majd felmondják a kötelező expozíciós dialógusokat, hogy a néző kapjon valami fogódzót az amúgy nulla felé konvergáló történetben, totál értelmetlenül és/vagy véletlenszerűen ráncigáld őket egyik helyszínről a másikra, a köztes időt meg majd több-kevesebb (inkább az utóbbi) sikerrel kitölti a látványorgia, hiszen a CGI részleg megint derékig gázolt a dollárkötegekben (a 170 milliós költségvetésből mindenki tippelje meg magának, vajon mennyit kaptak a digitális trükkökért felelős szakemberek). Amíg azonban az első rész hibái felett képes voltam szemet hunyni, mert elszórakoztatott egyszer a végeredmény (emlékeim szerint itthon lecsúszott még egyszer, de azóta se, és már arra is csak halványan emlékszem), addig most végig azt éreztem, hogy az alkotóknak még véletlenül sem volt normális, épkézláb ötletük, csak hát köti őket a szerződés, a pénzszámláló meg nem pörög, ha nem raknak le valamit az asztalra.

- Miért akarsz pankrátor lenni?
- 13 éves korom óta birkózom. Az egész család pankrátorokból áll.
- Rendben, de TE miért akarsz pankrátor lenni?

Paige, minden idők legfiatalabb WWE Dívája, de a trón sosincs ingyen, a csúcsig rögös út vezet. Erről szól a Fighting with My Family: egy pankrátor családba született lányról, aki az isten háta mögötti, eldugott angol edzőtermekből a WWE arénájáig küzdötte fel magát. És mivel megtörtént események alapján készült sportfilmről van szó, semmilyen meglepetés nem éri a nézőt, de ahogy The Rock mondaná: "IT DOESN'T MATTER", mert bár akad néhány drámaibb pillanat, a történet végig feelgood hangulatot áraszt, a kisebb-nagyobb döccenőkön pedig a parádés mellékszereplőgárda minden gond nélkül átsegíti.

A film, ami gyakorlatilag mindent megad, ha a guilty pleasure az, amire vágyunk. Sőt, ki is maxolja azt, amennyire csak lehet. A söröskupak egyszerűségét is alulmúló vázlat-sztori? Pipa. Az emberiség kiirtására alkalmas biofegyver? Pipa (konkrétan másolják a Mission: Impossible II kiindulópontját). Kemény(nek szánt) beszólásokkal tarkított buddy comedy? Pipa. Szinte legyőzhetetlen ellenfél? Pipa. A fizikát még hírből sem ismerő, over the top akciók? Hogy csak egy random példával éljek: Dwayne Johnson egy kézzel kitart egy lánccal meglasszózott helikoptert, szóval naná, hogy pipa. Hogy mindeközben karaktereket rántanak elő a semmiből, bárminemű tényleges indokoltság nélkül, na meg a logikát és a kontinuitást is pofán röhögik, abba jobb bele se menni, mert, ha a látványtól nem fájdul meg a fejünk, ettől biztosan meg fog.

"Nyugodtan másold le a házi feladatomat, de változtass meg pár dolgot, hogy ne legyen annyira feltűnő" - jutott eszembe az ismert meme a Hellboy első perceit látva, de az igazat megvallva, ez a gondolat pillanatokon belül szertefoszlott, átadva a helyét a konstans WTF-érzésnek. Ugyanis nem csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ezt a filmnek nehezen nevezhető dolgot végső soron kinek is szánták, hanem azt sem értettem, hogy a fenébe gondolhatták komolyan, hogy ez így, ebben a formában jó lesz. És nem csak azért, mert a Hellboy csupán rendszertelenül csapongó, random jelenetek egymásutánisága, hanem azért is, mert ezek a jelenetek önmagukban sem működőképesek, ráadásul elképesztően pocsék, ahogy kinéz a végtermék.

Nem szeretném elkiabálni, de azért felteszem a (költői) kérdést: akkor most már ez lesz a trend, hogy fülig érő szájjal vigyorogva ülök a moziteremben minden Pókember-film után, miközben pereg a stáblista? Mert, hogy pontosan ez történt most, mint ahogy emlékeim szerint az előző rész kapcsán is (sőt, a helyzet az, hogy a Homecoming azóta itthon is lement már párszor, és az igazat megvallva minden alkalommal ugyanez történt). Micsoda világot élünk, emberek?! Nem elég, hogy Tom Holland személyében megkaptuk a (számomra legalábbis) tökéletes Peter Parkert/Pókembert, erre a Far from Home elhozza nekünk Mysterio-t? Jake Gyllenhaal castingjával? És képesek megcsinálni úgy, hogy a film világának keretein belül komolyan is lehet venni a karaktert, hiába van a fején egy zöld füsttel teli akvárium? Én, mint a barátságos és közkedvelt hálószövő elkötelezett rajongója, ezennel megemelem a képzeletbeli Pókember-maszkomat az alkotók előtt.

Látványos és érdekes kérdéseket felvető cyberpunk scifi, ami azonban legalább annyira nem tartalmazza a rendező, Robert Rodriguez, és a producer, James Cameron keze nyomát, mint ahogy az említett kérdésekre adandó válaszokat sem.

Így kell 2014 egyik, ha nem a legfeelgoodabb filmjét reality formátumba átültetni. Jon Favreau fogta a Chef alapkoncepcióját, és egy kvázi-főzőműsort csinált belőle. Maradt a road movie jelleg, a jó zenék, a híres haverok a vendégszerepekben, a közvetlen, laza stílus, és a jó kaják, Roy Choi szaktanács adásával és közreműködésével. Tényleg csak ennyi az egész, de a tálalás (elnézést a kajás szóviccért, ha már az eredeti posztban is akadt néhány) miatt nagyon hamar lecsúszik ez a 8 epizód. És éppen ezért ez most egy olyan szerencsés helyzet, hogy bátran tudom ajánlani mindenkinek. Ha valaki szereti a főzőműsorokat, annak azért, mert a megszokott sablonokat másképp is lehet, aki pedig nem kedveli ezt a formátumot, annak azért, mert így sokkal befogadhatóbb.

Azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy a Game of Thrones világszintű jelenséggé, igazi megkerülhetetlen hivatkozási ponttá vált az elmúlt 8 évben, és nem csak sorozatos berkekben. Mégis tartozom egy vallomással, és sanszos, hogy a finálénál alkalmasabb időpontot keresve se találnék erre. Én ugyanis egy banális, sőt nevetséges indokkal kezdtem nézni a sorozatot. Mert a mémek már akkor elárasztották az internetet, és én érteni akartam a kontextust. Ennyi. A híre megelőzte a szériát, de számomra túl mainstream volt, túl nagy volt körülötte a hype, némi előítélettel azt gondoltam, kizárt, hogy valami ennyire jó legyen. Pedig de, tényleg ennyire jó volt.

Aztán George R.R. Martin elakadt a könyvekkel. Hogy ez alkotói válság volt, vagy csak nem akart konkurenciát a sorozatnak, talán sosem tudjuk meg, azonban a továbbiakban a széria készítésében sem vett részt, csupán sarokpontokat adott meg, hogy mik azok, amiknek feltétlenül meg kell történniük, a többit pedig az írókra bízta. David Benioff és D.B. Weiss azonban ketten sem tesznek ki egy felet, ez pedig látványos minőségbeli visszaesést eredményezett.

Avengers...Assemble!

A tény, hogy a Marvel Cinematic Universe alapjaiban változtatta meg a filmgyártást, és, hogy ez az irány  jó-e, vagy sem, talán megérne egy külön posztot is, azonban egyvalami elvitathatatlan: 20, egymáshoz nagyon-nagyon hasonló film után is képesek voltak megszólítani a bennem élő képregény rajongó gyereket, és nem csak az akcióorgiával, hanem érzelmekkel, szívszorítóan.

Hogy is fogalmaztam legutóbb? Sosem készült még ennyi karaktert mozgató szuperhősfilm, és ezután már nem is nagyon van értelme nekiállni? Az Endgame kapcsán ez volt az egyetlen félelmem. Hogy az előző részben felállított mércét nem képes majd megugrani. Mert az nyilvánvaló volt, hogy epikus lezárást kapunk, egy korszak végét, egy képregénytörténelmi mérföldkövet. De ezen kívül nem voltak igazi, jól körülhatárolható elvárásaim.

Nem láttam még ezelőtt a DreamWorks stúdió új logóját, de a régit szerettem. A felhők között a Holdon ülve pecázó kis srác valahogy mindig varázslatos volt, tökéletesen passzolt a stúdió nevéhez. Az új logó azonban egy termék látszatát kelti, futószalagon készült műanyag, kiveszett belőle a varázslat. Hogy ennek mi köze a How to Train Your Dragon harmadik részéhez? Az, hogy párhuzamot lehet vonni a kettővel. Látom, hogy volt egy koncepció, Hablaty és Fogatlan is kapja meg a maga lezárását (külön-külön nekem kevésbé működött, a közös útjuk vége azonban szinte hibátlan), de ennyi, közben valahogy kifelejtették a varázslatot.

Nehéz csizma süpped a hóba. A viselője (Mads Mikkelsen) a túlélésre rendezkedett be, miután lezuhant a repülőgépével az isten háta mögött: lékeket vágott a közeli jégmezőn, hogy halászni tudjon, hatalmas S.O.S feliratot rajzolt a földre, hogy messziről is láthassa egy esetleges arra kószáló légijármű, rádiójelet keres a szomszédos hegytetőn, hátha ott jobb a vétel, mindezt nap nap után, lassan már rutinból, de kitartóan, bármennyire is kilátástalan a helyzet. Aztán egyik nap egy gyenge rádiójel után hirtelen egy helikopter is feltűnik, de a viharos szélben szinte azonnal le is zuhan. A pilóta meghal, a mellette ülő nő pedig súlyosan megsérül. Emberünk megteszi, ami tőle telik, de döntenie kell: pillanatnyi biztonságát feladva megpróbálja eljuttatni a nőt egy távoli ideiglenes kutatóállomásra a ki tudja milyen terepen, vagy továbbra is csak vár, ahogy eddig tette, kockáztatva, hogy a nő esetleg közben belehal a sérülésébe?

Ember a természet kíméletlen erőivel szemben. Egy végletekig lecsupaszított karakterdráma, Mads Mikkelsen kvázi one man show-ja arról, hogy meddig képes elmenni valaki (szó szerint és átvitt értelemben egyaránt), annak érdekében, hogy jót cselekedjen.

Bonnie és Clyde az 1930-as években számos bankot és üzletet rabolt ki, közben több ember (köztük nem egy rendőr) halálát okozva, a nép azonban amolyan Robin Hood-szerűen romantizálta a ténykedésüket, gyakorlatilag rajongva értük, akár a filmsztárokért. A The Highwaymen mégsem róluk szól, hanem az őket elfogó texas rangerekről.

John Lee Hancock, rendező korábbi munkájához hasonlóan a The Higwaymen is lassabb folyású, de tartalmas, feszült, minőségi munka, remek színészekkel és egy érdekes nézőponttal.

A tizenéves Billy Batson (Asher Angel) megkapja egy ősi varázsló (Djimon Hounsou) minden erejét, ezzel szuperképességekre szert téve, amint kimondja a nevét, Shazam. Ám, mint tudjuk, a nagy erő nagy felelősséggel jár...

Családi szuperhős mozi, avagy a DC csinált egy Marvel-filmet? Igen is, meg nem is, mert rájuk egyáltalán nem jellemző módon végig kifejezetten feelgood a végeredmény (legyen bármilyen komor helyenként), másrészt azonban a Shazam! úgy hasonlít mindkét képregény kiadó korábbi filmjeire, hogy közben igazából mégis a saját útját járja. Mindezt pedig gyermeki lelkesedéssel (erről mindjárt bővebben) és hatalmas szívvel teszi.

Brett Ridgeman (Mel Gibson) és Anthony Lurasetti (Vince Vaughn) nyomozókat hat hétre felfüggesztik fizetés nélkül rendőri túlkapás miatt. Hogy ezalatt se legyenek anyagi gondjaik, némi mellékes után néznek, de az akció nem várt fordulatot vesz.

Kicsit félve ültem neki S. Craig Zahler, rendező új filmjének, de ezt nem csak a 159 perces játékidő indokolta. Csak egy korábbi munkájához volt szerencsém, és a Bone Tomahawk is olyan típusú mozi, amire illik "váratlan fordulat", mint jelző. Amivé azonban az válik a végére (szimpla bosszú-westernből öncélú csonkolós horror), nos enyhén szólva nem az én műfajom. Az viszont nyilvánvaló volt számomra, hogy a direktor ért a hangulatteremtéshez, szóval kapott még egy esélyt. Igen, sejthetitek, megbántam.