Z, mint Zakariás (Z for Zachariah)

A világ, és vele az emberi civilizáció elpusztult egy nukleáris katasztrófa következtében, ám Ann (Margot Robbie) egy olyan völgyben él, ami valami rejtélyes csoda folytán mégis épen maradt. Védőruhában járja a közeli várost tartalékok után kutatva, és vegetál magányosan egyik napról a másikra. Egészen addig, míg véletlenül nem találkozik John-nal (Chiwetel Ejiofor). A férfit önhibáján kívül sugárfertőzés érte, nagyon rossz állapotban van, ezért Ann hazaviszi magához, és ápolja, míg fel nem épül. A két ember, magányosságuk és az együtt töltött idő miatt szép fokozatosan egyre közelebb kerül egymáshoz, de ekkor feltűnik a színen Caleb (Chris Pine), és vele együtt felborulni látszik a kényes egyensúly.

Rendkívül megindító, és szép film a magányról, és arról, hogy egy világméretű katasztrófa után is szükségünk van a szeretetre, az érintésre, vagy egyszerűen csak egy másik ember közelségére.

Legalábbis az lehetett volna.

Mert a potenciál, valami meghatározhatatlan, és nem kézzelfogható ott rejtőzik a csodás képsorok között, de kibontakozni nem képes. Hiányzik az érzelmi csúcspont, a katarzis, nem fut ki igazából sehová, egy bizonyos történetszál pedig, ha nem is épp lóg a levegőben, de azt semmiképp sem mondanám, hogy agyon lenne magyarázva; csak sejtetnek valamit, de sem pro sem kontra nem mondják ki.

Ettől rossz film lenne? Nem. Mégpedig azért, mert a casting gyakorlatilag hibátlan. Ez pontosan az az eset, amikor a színészek elviszik a hátukon a filmet, miattuk érdemes megnézni, még ha nem is lesz maradandó.

Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy Margot Robbie azért tart ott 25 évesen, ahol, mert elképesztően gyönyörű. Nos ehhez képest nem tudom, hogyan csinálták, de ebben a filmben "csak" szép. Viszont a játéka sem hagy kívánni- vagy kifogásolnivalót maga után. Kissé naiv, érzelmileg rendkívül sebezhető, és az egyedül töltött idő alatt felhalmozódott vágyai mind ott tükröződnek az arcán. Kimondania sem kell, elhisszük neki, hogy képes volt azért lejátszani egy DVD-t, csak, hogy emberi hangot halljon, még ha tudta is, hogy ezzel leégeti az amúgy sem túl jó állapotban lévő generátort. Mert ilyen, és ehhez hasonló tettekre készteti az embert az elszigeteltség.

Chiwetel Ejiofor-ról már régóta tudom, hogy remek karakterszínész, és most sem okoz csalódást, gyakorlatilag úgy uralja a vásznat, hogy közben mégsem nyomja el a partnereit. Fantasztikus érzékenységgel játszik, tökéletes választás volt a szerepre, minden rezdülése aranyat ér.

Chris Pine lehetett volna a gyenge láncszem hármójuk közül, hiszen ő kapta a legkevesebb játékidőt, de megvan a kellő tehetsége és kisugárzása ahhoz, hogy emlékezetes maradhasson. Bár jóképű srác, itt és most nem (csak) erre volt szükség, és ennek ő is tudatában van.

Mint mondtam, a fényképezés pazar. Minimálisan kékesszürkére szűrőzött, de gyönyörű képsorokat láthatunk, maga a táj, az a meg-nem-nevezett völgy, ahol járunk is fantasztikus helyszín, ráadásul csodálatos a zenei aláfestés, a dallamok együtt lüktetnek a képekkel.

Hogy akkor mi a hiba? Mi az, ami hiányzik? Talán egy jó, vagy legalábbis ennél jobb, kidolgozottabb befejezés. Talán az, hogy azt a bizonyos kvázi-elvarratlan szálat jobban kidomborítsák. Vagy talán az, hogy a rendezőnek tudnia kellett volna, hogy mire akarja kifuttatni a történetet. Teológiában nálam jártasabbak esetleg a címválasztást is megmagyarázhatnák. Nem tudom, hogy miért lett ilyen, amilyen, csak azt, hogy bennem hiányérzetet hagyott, mintha a film utolsó negyed órája kimaradt volna. Viszont ennek ellenére azt mondom, hogy ha valaki szereti a lassú folyású, karakterközpontú történeteket, és szeret jó színészeket látni remekül játszani, egyszer érdemes nekiülnie, mert másfél órát megér.