Pókember: Idegenben (Spider-Man: Far from Home)

Nem szeretném elkiabálni, de azért felteszem a (költői) kérdést: akkor most már ez lesz a trend, hogy fülig érő szájjal vigyorogva ülök a moziteremben minden Pókember-film után, miközben pereg a stáblista? Mert, hogy pontosan ez történt most, mint ahogy emlékeim szerint az előző rész kapcsán is (sőt, a helyzet az, hogy a Homecoming azóta itthon is lement már párszor, és az igazat megvallva minden alkalommal ugyanez történt). Micsoda világot élünk, emberek?! Nem elég, hogy Tom Holland személyében megkaptuk a (számomra legalábbis) tökéletes Peter Parkert/Pókembert, erre a Far from Home elhozza nekünk Mysterio-t? Jake Gyllenhaal castingjával? És képesek megcsinálni úgy, hogy a film világának keretein belül komolyan is lehet venni a karaktert, hiába van a fején egy zöld füsttel teli akvárium? Én, mint a barátságos és közkedvelt hálószövő elkötelezett rajongója, ezennel megemelem a képzeletbeli Pókember-maszkomat az alkotók előtt.

Szerénytelenség lenne azt gondolnom, hogy a Marvel (vagy kinek hogy tetszik, a Disney vagy a Sony) fejesei olvassák a blogot, pedig nem kicsit kísérteties, ahogyan a Far from Home bizonyos elemei reflektálnak az előző részről szóló posztra. És mivel ez abszolút pozitívumként értendő, vegyük is sorba őket. A Tony Revolori által alakított Flash: amennyire irritáló volt az előző részben, itt most pont annyira szorították háttérbe, hogy működőképes legyen. Néhány poén fűződik csak a nevéhez, de gyakorlatilag mind betalál, és ennyi pont elég is volt belőle. És ugyanez elmondható a Zendaya által alakított MJ-ről is. Amíg korábban feleslegesnek éreztem a jelenlétét, a Far from Home sztorija sokkal inkább központi figuraként, amolyan mozgatórugóként használja a karaktert, és így, kontextusba helyezve egycsapásra működőképessé válik. Oké, nyilván azért volt már benne az előző részben is, mert az alkotóknak megvolt vele a terve, de amíg nem látok bele a lapjaikba, engedtessék meg nekem a karakterrel kapcsolatos korábbi elhamarkodott kijelentés.

Na persze nem mondom, hogy nincsenek hibák a filmben, ezt korábban sem kockáztattam volna meg. Olyan ez, mintha halványan, csak a szemem sarkából látnám az összetevőknek azon részét, amik nagy valószínűséggel elvéreznének, ha logikailag kezdenénk boncolgatni őket, de az igazat megvallva a feelgood faktor azt éri el, hogy ne foglalkozzam az ilyesmivel. Nem arról van szó, hogy hagyjuk a vetítőtermen kívül az agyunkat, dőljünk hátra, és élvezzük a látványt, mint ahogy a manapság készülő blockbuster filmek jelentős hányadának esetében. Egész egyszerűen együtt lehet élni a film hibáival, még, ha olykor nem is apróságokról van szó. Teszem azt, ez gyakorlatilag egy road movie, de inkább áll hosszabb-rövidebb fejezetekből, semmint organikusan gördülne előre. Rajongok a zsánerért, de egy jó road movie nem ilyen.

Azonban bőven van, ami ellenpontozza a hibákat. A Peter és Ned közötti karakterdinamika, a Peter és MJ közötti kémia, a Pókember és Mysterio közötti kapcsolat, csak, ha a főbb szereplőket vesszük alapul, márpedig a hálószövő történetei mindig is karakter központúak voltak. Tom Holland remekül érzékelteti Peter Parker belső vívódását, és hiába tudjuk, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár, ez nincs erőszakosan az arcunkba nyomva, anélkül mutatják be a főhős kálváriáját, hogy az ikonikus mondat egyszer is elhangozna. Peternek a saját bőrén kell megtapasztalnia, milyen ára van a bizalomnak, és annak, ha szoros kapcsolatot alakít ki a környezetével. Rá kell döbbennie, mit tesz kockára, és ez hibátlanul van adagolva. Végig érezhető a sztori drámai aspektusa, ugyanakkor a feelgood köntös miatt sokkal könnyebben befogadható mindez. Na persze amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy Mysterio figurája messze nem lenne ilyen működőképes, Jake Gyllenhaal castingja nélkül. És nem csak a színész karakterformálása miatt, hanem azért is, mert közben le sem tagadhatná, mennyire élvezi az egészet (igazából annyira, hogy egy interjúban még azt is elmondta, gyakorlatilag az egész forgatáson Mysterio jelmezében járt-kelt, és bármennyire promóciós túlzás lehetne ez a kijelentés, tagadhatatlan tény, hogy a játékidő alatt egyszer sem látjuk a figurát civilben).

Pókember minden szempontból szintet lépett. Amíg eddig mindig volt valaki, akire támaszkodhatott (akár Tony Stark, mentorként, vagy az Avengers, csapatként), most önállóan kell megállnia a helyét. Most, ebben a filmben először válik igazi szuperhőssé, egyénként, önmagában, a vállán a világ sorsával, úgy, ahogy a képregényekben is láthattuk. De a Far from Home tovább is megy ennél, sőt azon túl is, még egy lépést tesz az ismeretlen felé. Olyan lépés ez, amire eddig egyetlen szuperhősfilm sem vállalkozott. Megmutatja, hogy mi van akkor, ha hős megnyeri a csatát, de a háborút elveszíti. Ezért azonban bent kell maradjatok a stáblista közbeni bónuszjelenetre. Higgyétek el, megéri. És természetesen a film legvégén is van egy, az viszont már tényleg egy olyan fázist vetít előre, amit egyelőre csak a Marvel berkein belül ismer néhány kiválasztott.

Nem tudjuk, mit hoz a jövő a barátságos és közkedvelt Pókember számára, az azonban biztos, hogy a Far from Home nem csak az előző részhez méltó folytatás, de a karakter megálmodói, Stan Lee és Steve Ditko örökségét is legalább ennyire tiszteletben tartja. Egy igazi, a hibái ellenére is szerethető, és rendkívül nagy szívvel megáldott nyári szórakozás, a garantáltan többször is újranézhető fajtából.