Gemini Man

A világ legjobb bérgyilkosa, Henry Brogan (Will Smith) épp készül nyugdíjba vonulni, amikor olyan információ birtokába jut, amiről nem lett volna szabad tudomást szereznie. De ha ő a világelső, kit küldjenek utána, hogy likvidálja? Csak olyasvalaki jöhet számításba, aki felér Henry képességeihez: a klónja.

Rendben, elismerem, előítéleteim vannak bizonyos filmekkel kapcsolatban. A Gemini Man ráadásul kettős hendikeppel indult nálam, ugyanis nem elég, hogy egy elavult, b-kategóriás ötleten alapul, de még Will Smith-t is évről-évre egyre irritálóbbnak tartom. Voltak jó szerepei, sőt, régen kedveltem is, de az is egy ismert frázis, hogy régen minden jobb volt.

Na de tegyük félre az én személyes prekoncepcióimat, hiszen mit számít az, hogy nekem nem sugallta azt az előzetes, hogy a Gemini Man egy jó film lesz? Az igazság az, hogy mint film, tényleg nem lenne rossz, nézhető, a majd' kétórás játékidő dacára nem nagyon ül le a sztori, Will Smith önmagához képest egészen visszafogottan játszik (értsd: inkább színész, semmint ripacs), de valahogy mégis végig olyan érzésem volt, hogy a koncepció késett úgy 20-25 évet (körülbelül ennyi ideje is fejlesztik a projektet, amennyire én tudom). Talán a 90-es évek végén ez a klón-sztori még akár újítónak is hatott volna, 2019-ben azonban annyira direct-to-vhs szaga van, hogy rossz nézni.

Ha pedig ez nem lenne elég, ott van még nekünk a rendező, Ang Lee, és az ő technokrata felfogása. Már anno, a Hobbit kapcsán is minimum megkérdőjelezhető volt a 48 fps létjogosultsága, erre a Gemini Man rögtön 120 fps-ben készült, ami műtermibb látványt eredményez a Barátok közt Rózsa presszójánál. Nagytotáloknál lehet, hogy kifizetődő ez a részletgazdagság, vagy akkor, ha kizárólag a szereplők arca van a képen; ilyenkor minden egyes pórus, bőrhiba látszik, akinek erre porcosodik, boldog lehet. Ha azonban egy átlagos felvételről van szó (amik egy tetszőleges film jelentős részét teszik ki), akkor annyira elüt az előtér a háttértől, hogy úgy néz ki a végeredmény, mintha mindent green screen előtt vettek volna fel, és még félkész állapotban lennének a digitális trükkök.

De a rendező még itt sem állt meg. A klón-sztori középpontjában Will Smith fiatal alteregója áll, de nem a színész arcáról faragták le az éveket a technikusok, hanem motion capture technikával konkrétan újraépítették a nulláról. A mozgás, amit látunk, vagy a gesztusok mind-mind Smith sajátjai, de a klón maga fizikailag nincs a vásznon, az csupán vizuális trükk, és pontosan úgy is néz ki. Vannak pillanatok, amikor talán még el is hisszük, hogy a trükkmesterek egy kisebb csodát vittek végbe, azonban a sztori nagyobb részében csak borzasztóan néz ki az egész. Visszaüt a high frame rate részletgazdagsága, a mozgás (különösen az akciójelenetekben) nélkülöz bármilyen fizikát, a bőr gumiszerűvé válik, a gesztusok műviek, a végeredmény pedig igen mélyre merül az uncanny valley mocsarában. A szem a lélek tükre, szól az örök érvényű mondás, de jelen esetben nem csak a klón szemét, hanem a száját is érdemes figyelni, mert ez a kettő az, ami a leginkább nehezen animálható, a Gemini Man pedig számomra csúnyán el is vérzik mindkettőn (akit behatóbban érdekel a dolog, annak meleg szívvel ajánlom a Corridor Crew elemző videóját a film kapcsán).

A vicc az, hogy az előítéleteim mellett is látom, hogy ez lehetett volna egy szórakoztató blődli, ráadásul szeretett fővárosunk is önmagát alakítja benne, és gyönyörű, mint mindig (még akkor is, ha notóriusan "Budapeszt"-nek ejtik). Csak hát ott van az a parasztvakító hülyeség, hogy a rendező elhitte magának, hogy ez a technikai újítás majd jó lesz. Hát a magam részéről üzenném, hogy a jó, az nem ilyen, azokkal az úgynevezett technikai vívmányokkal együtt meg pláne nem. Az én előítéleteimet legalábbis nem sikerült lerombolnia.