Rengeteg film készült már a szerelemről, jók is, rosszak is. Ez a film viszont attól különleges, hogy úgy mutatja be egy kapcsolat 500 napját, ahogy maguk a kapcsolatok is működnek: az idő múlásával, vagy visszatekintve sok minden új nézőpontba kerül, és még az is lehet, hogy ami a kapcsolat elején a hétköznapok gyönyörűségeihez tartozott - a nevetése, a frizurája, az anyajegye, vagy ahogy megnyalja a szája szélét, mielőtt megszólalna -, utálni való rigolyává válik. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha összekötjük valakivel az életünket, az örökké tart, hogy az az érzés, ami miatt mindent rózsaszín szemüvegen át látunk, sosem múlik el. De mi van akkor, ha a mostani, csak az előfutára az utána következőnek? Mi van akkor, ha csak mi hisszük úgy, hogy örökké tart, és a másik fél nem?
Személyiségünket nagyban mi magunk határozzuk meg, de a múltbeli találkozások (férfiakkal vagy nőkkel, kinek-kinek ízlése szerint) legalább ekkora részben hozzájárulnak ahhoz, akik ma vagyunk.
Tom (Joseph Gordon-Levitt) építésznek tanult, mégis egy olyan cégnél kötött ki, ahol üdvözlőlapokat kell írnia. Ám egy nap besétál az életébe Summer (Zooey Deschanel), és ezzel minden megváltozik. De ahogy a film plakátja is hirdeti, ez nem egy szerelmi történet, ez egy történet a szerelemről.
Talán nem mindenki életében volt már egy "Summer", de mindenki csalódott már legalább egyszer. És én éppen ezért kedvelem annyira ezt a filmet, mert még, ha olykor kicsit kisarkítva is, de őszinte eszközökkel beszél a boldogságról ugyanúgy, mint a fájdalomról. Két kedvenc jelenetem kötődik ehhez, az egyik, amikor Tom az első Summerrel töltött éjszaka után fülig érő mosollyal, táncolva megy munkába, és minden járókelő ismeri a tánclépéseket (majd meglátjátok, miről beszélek, és ne mondjátok, hogy veletek nem fordult elő, hogy hasonló helyzetben spontán táncra perdültetek volna), a másik pedig, amikor Tom átmegy Summer bulijára, és osztott képmezőben láthatjuk, hogy az elvárásai mennyire nem vágnak egybe a valósággal. Túlzás nélkül mondom, hogy az az egyik leghibátlanabb, és egyben legszomorúbb képsor, amit valaha romantikus filmben láttam.
És, ha már a technikai megoldásoknál tartunk, mindenképp kiemelném a non-lineáris történetvezetést. Nagyban hozzájárul a hangulathoz, hogy nem a kapcsolat elején kezdődik a történet, és ahogy ide-oda ugrál az időben, úgy változik a nézőpont is. Az elejtett pillantások, az érintések, vagy épp az elhúzódások, a kimondott, vagy ki-nem-mondott szavak mind-mind új hangsúlyt kapnak az idő előrehaladtával. Erre pedig még rá is segít a narrátor a fontosabb pillanatokban.
A színészek hozzák az elvárhatót, de ide nem is kellett sok. Joseph Gordon-Levitt és Zooey Deschanel kettőse remekül működik, mindkettőjüket kedvelem, bár a kisasszonyt nyilvánvaló okok miatt jobban. A mellékszereplőkkel sincs semmi baj, még ha kiemelkedőt egyikük sem nyújt.
Hétköznapi a történet: a fiú megismerkedik a lánnyal, a fiú szerelmes lesz, a lány nem. Néha előfordul az ilyesmi. Tudni kell elfogadni, tudni kell továbblépni, még, ha időbe telik is. Mert talán a sors majd nekünk is rendel egy következőt, akihez kellett az a bizonyos előző.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.