A Godzilla: King of the Monsters az előző rész "jól bevált" receptjét követi. Fogj néhány ismert és/vagy feltörekvő (de ennél mindenképpen többre érdemes) színészt, akik majd felmondják a kötelező expozíciós dialógusokat, hogy a néző kapjon valami fogódzót az amúgy nulla felé konvergáló történetben, totál értelmetlenül és/vagy véletlenszerűen ráncigáld őket egyik helyszínről a másikra, a köztes időt meg majd több-kevesebb (inkább az utóbbi) sikerrel kitölti a látványorgia, hiszen a CGI részleg megint derékig gázolt a dollárkötegekben (a 170 milliós költségvetésből mindenki tippelje meg magának, vajon mennyit kaptak a digitális trükkökért felelős szakemberek). Amíg azonban az első rész hibái felett képes voltam szemet hunyni, mert elszórakoztatott egyszer a végeredmény (emlékeim szerint itthon lecsúszott még egyszer, de azóta se, és már arra is csak halványan emlékszem), addig most végig azt éreztem, hogy az alkotóknak még véletlenül sem volt normális, épkézláb ötletük, csak hát köti őket a szerződés, a pénzszámláló meg nem pörög, ha nem raknak le valamit az asztalra.
Úgy látszik, Michael Dougherty elfelejtette, hogyan kell jó forgatókönyvet írni, vagy durván rácsúszott a fogalmazásgátlóra, mert a filmográfiáját böngészve feltűnt, hogy neki köszönhetjük az X-Men 2-t, amit én nemes egyszerűséggel csak úgy szoktam emlegetni, hogy jobb, mint az első rész, pedig én azt is nagyon szeretem. Lehet, hogy érdemes lenne újranézni az említett darabot, hátha kiderül, hogy mégsem annyira jó, mint ahogy emlékszem, nem ez lenne az első eset. Az úriember további alkotásait azonban jobb nem is említeni, mert tényleg a jó kezdés utáni gyors visszaesésre szolgálnának csak példaként.
A Godzilla: King of the Monsters (hogy ki a fene gondolta, hogy jó ötlet a magyar címbe egy római kettest is odabiggyeszteni, fel nem fogom, de legalább hálistennek nem a két L betűt cserélték le rá, mert az lett volna csak az igazi büntetés) nem is igazi film, inkább egy bő kétórás tech-bemutató. Habár igazából annak is csak maximum közepes, de ez a tény már nem ront sokat a végeredményen. Mert hát előszedtek itt jó néhányat az ismert (vagy kevésbé ismert) Godzilla-univerzum szörnyei közül: itt van ugye az előző rész óta rendesen feltápolt címszereplő, az új kihívója, King Ghidorah, a három fejű sárkány, Mothra, a barátságos óriáslepke, Rodan, a tűzdémon, de még olyan lények is megjelennek, akik nevet se kapnak játékidő híján, maximum egy-egy snittet, néhány híradó bejátszásban. Na most ezzel nem lenne komoly gond, ha a film mondjuk egy trilógia záródarabja lenne. Értitek, utolsó film, csapjunk bele mindent a lecsóba, dózerolják le a szörnyek az egész világot, miközben egymást gyakják, de nem, ez itt csak egy második rész. Hogy elvileg mit kapunk lezárásképp 2020-ban? Godzilla vs Kong. Hát...ööö...oké? Ugyan mivel tudna majd az a darab rálapátolni erre?
Nem akarom mindig elővenni az ilyenkor szokásos, és lassan (?) már unásig emlegetett vesszőparipámat, nevezetesen, hogy régen minden jobb volt, de az is egyre biztosabb, hogy valami nagy baj van Hollywoodban. Akkor is, ha csak ennyit képesek kiizzadni magukból, akkor viszont pláne, ha mindeközben úgy gondolják, hogy ez elég is. Egy blockbusternek szerves része az agydurrantó látvány, ez tény, de nem lehetne, hogy időnként kapjon is valamit a pénzéért a néző? Tényleg nagy kérés?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.