Az ír (The Irishman)

Frank "The Irishman" Sheeran életútja, kapcsolata a Bufalino maffiacsaláddal, majd Jimmy Hoffa szakszervezeti vezetővel, akinek végül az eltüntetésében is segédkezett.

Ha valaki hozzám hasonlóan rajong a klasszikus maffiafilmekért, annak az olyan nevek, mint Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci és Martin Scorsese, ha a sikerre nem is garancia, egy bizonyos minőségre mindenképp. Mindannyian (külön-külön és többé-kevésbé együtt is) tettek már le annyit az asztalra, hogy tudjuk, mire számíthatunk, és igen nagy valószínűséggel meg is fogjuk azt kapni: alapos, részletgazdag, több idősíkon mozgó, épp ezért lassú folyású történetvezetést, valamint pazar színészi játékot. Ezt adja nekünk a The Irishman 3 és fél órája, azonban a hossza ne tántorítson el bennünket, mert még ha nincs is a játékidő minden percére szükség, megéri végigülni.

Egyik szemem sír, a másik meg nevet, ahogy a közmondás szól, mert bár régóta kritizálom már a hollywoodi filmkészítési trendeket, közben örülök is, hogy szuperhősöket láthatunk a vásznon; a bennem élő gyerek már csak ilyen. Éppen ezért teljes mértékig megértem Martin Scorsese álláspontját, miszerint kiveszett az igazi mozi a filmszínházakból, mert elfoglalta a helyét egy tömegtermék a futószalagról. Megértem, még ha nem is vagyunk 100%-ig egy véleményen. Részemről nem arról van szó, hogy bármikor le tudnék ülni komoly(abb) hangvételű filmek elé, ezekhez hangulat, vagy egyfajta lelkiállapot kell, de ettől még hiányoznak. Hiányzik a komótosan hömpölygő történet, és hiányoznak a vásznat abszolút uraló színészlegendák is. Fiatalabb koromban egy ilyen filmért, mint a The Irishman, rohantam volna egy "művész" moziba, de minimum megosztottam volna az élményt valakivel, mostanra azonban már csak event filmekre járok, azokra is egyre ritkábban. A mozilátogatási szokásaimmal együtt az élmény megélése is átértékelődött, intimebb, ha otthon, a sötét szobában, a saját tempómban nézem az adott filmet. Tisztában vagyok vele, hogy ezen a hozzáálláson is könnyű fogást találni, de ez van.

Szóval otthon ültem a képernyő előtt, és két dolog ugrott be: egyrészt, hogy milyen régen láttam már maffiafilmet, másrészt pedig, hogy kevés az olyan rendező, mint Martin Scorsese, mert a The Irishman gyakorlatilag az első perctől berántott. Minden túlzás nélkül tökéletes a korlenyomat, Robert De Niro élete egyik legjobb alakítását nyújtja, Al Pacino pedig az idejét se tudom, mikor volt ennyire jó. Joe Pesci egy ideje nemigen hallatott már magáról, itt mégis olyan jelenléte van, mintha sosem tűnt volna el. Tisztán látszik, hogy nem elég nagy neveket összetrombitálni, határozott színészvezetéssel az utolsó mellékszereplő is remekelhet. Itt is feltűnik jó néhány ismert(ebb) arc, és kivétel nélkül jók.

Őszintén szólva kevésnek érzem magamat ahhoz, hogy megítéljem, vajon tényleg szükség volt-e a játékidő mind a 219 percére, vagy esetleg egy háromrészes minisorozatként lett volna jobb a The Irishman, utóbbi esetben talán nem kellett volna több intermezzót is közbeiktatnom folyó teendőim miatt. Tévedés ne essék, egy percig sem unatkoztam, vitt magával a hangulata, a részletgazdagságára pedig szükség van a karakterív miatt. Azonban így is csak a műfaj rajongóinak ajánlom. Talán nem  ez lesz Martin Scorsese rendezői pályafutásának csúcsa (egyben remélem, hogy még ad nekünk néhány filmtörténeti hivatkozási pontot), de részemről ez így is egy sziklaszilárd mérföldkő.