Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody)

Életrajzi film Freddy Mercury-ről és a Queenről, a zenekar megalakulásától az 1985-ös Live Aid koncertig.

Szándékosan hangsúlyozom Freddy Mercury nevét, ahogy szándékosan választottam a fenti plakátot is épp ezzel a szöveggel, amelyikkel. A Bohemian Rhapsody ugyanis sokkal inkább szól az énekesről, mint a zenekarról. Ez persze nemigen vesz el az értékéből, a hibákért és az egyenetlenségekért maga az élmény és az energia az, ami kárpótolja a nézőt.

Sosem voltam Queen-rajongó. A minap meg is kaptam érte, hogy szégyelljem magamat, de továbbra sem hiszem, hogy kellene. Egyrészt azért, mert a zene, mint minden művészet, ízlés dolga, és alapesetben nem az elvárásoknak kell megfelelni vele, másrészt pedig azért, mert nem egy példát tudnék mondani arra, amikor mindenki által kedvelt (urambocsá istenített), vagy akár kult státuszban lévő alapanyag előtt állok értetlenül, mert hozzám egyszerűen nem találja meg az utat. Azonban ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Queen ne lenne megkerülhetetlen mérföldkő a rockzenében (vagy akár egyetemesen, globálisan, bármilyen műfajt illetően), és azt sem, hogy Freddy Mercury ne lett volna istenadta tehetség, aki a jellegzetes fogsorát is kizárólag azért nem hozatta rendbe, mert akkor veszített volna az elképesztő hangterjedelméből. Mert mindez vitathatatlan, mint ahogy az is, hogy mindegy, hová kerültek benne a hangsúlyok, a Bohemian Rhapsody maga a megismételhetetlen koncertélmény, amit így, vagy úgy, de egyszer feltétlenül látni kell.

És, mint ilyen, nem kevés időt ölel fel, de még így is láthatóan bőven van, ami (kényszerből) kimaradt belőle. A 134 perces játékidő azonban szinte fel sem tűnik, olyan lendülete van. Freddy magánéletének bemutatása olykor persze megtöri a ritmust, de egyrészt egy ilyen személyiségről szóló életrajzi film nem mehet el emellett szó nélkül, másrészt ahogy szerintem nem létezik tökéletes album, úgy nem létezik tökéletes film sem, tökéletes élmény azonban igen. A Bohemian Rhapsody pedig nagyon közel van ehhez. Az ihlet, a dalok születése, a műfaji határok összemosódása, az alkotói szabadság feszegetése, vagy ahogy a zenekar az újító szellem jegyében semmibe vette a társadalmi és zenei konvenciókat; ez mind-mind benne van. Mert amikor a kritikusok azt mondják, hogy "senki sem fog headbangelni egy 6 perces, operabetétekkel megspékelt zagyvaságra", akkor tudnod kell, hogy a dal nem nekik készült, hanem a közönségnek. Hozzájuk kell eljusson, miattuk és általuk lesz az, ami: rockhimnusz. Komolyan érdekelne, vajon a Queen, vagy a kritikusaik mit mondanának, ha most látnák a futószalagról tucatszámra legördülő, magukat zenésznek vagy előadónak tituláló youtube-huszárokat, akik kizárólag a pénzre és a lájkokra mennek, mondanivalójuk azonban egyáltalán nincs.

De megkockáztatom, hogy a végeredmény nem feltétlenül lenne olyan, amilyen, a megfelelő főszereplő nélkül. Rami Malek pedig zseniális. Túl kevés van még a háta mögött, hogy olyan jelzővel illessem: "ez élete alakítása", de a fenébe is, nem egyszerűen eljátssza Freddy Mercury-t, ő maga az, minden porcikájával. Annyira tökéletes az illúzió, hogy lúdbőrzik tőle a hátunk, de abszolút jó értelemben. Na persze a zenekar többi tagját megszemélyesítők is remekelnek, de amit Malek nyújt a vásznon, egyszerűen elképesztő. Fantasztikusan mutatja be Freddy kettősségét; a bizonytalanságát, a magányosságát ugyanúgy, mint azt, hogy igazán elemében a színpadon érezte magát. Ahogy Freddy a közönséggel kommunikált, ahogy bevonta őket, az tényleg bámulatos, függetlenül attól, hogy adott esetben többezres befogadóképességű stadionkoncertről volt szó. Egy emberként beszélt hozzájuk, képes volt megérinteni őket, Rami Malek pedig ezt is hűen érzékelteti.

Nem kell rajongónak lenni ahhoz, hogy elismerjük valaki (vagy valakik) munkásságát, legyen bármennyire felületes is a prekoncepciónk. A Queen egy zenei legenda, és ezt nincs ember, aki képes lenne elvenni tőlük. Lehet, hogy másképp is be lehetett volna mutatni az életútjukat, máshová is kerülhettek volna a hangsúlyok, az énekest kevésbé kidomborítva, vagy magát a zenekart kevésbé háttérbe szorítva. Más színésszel, más rendezővel, másképp, máshogy. Nem számít, mert a Bohemian Rhapsody úgyis mindenkinek mást jelent. Nekem azt, amit kizárólag egy élő koncert adhat: a megismételhetetlenség varázsát. Amilyen szerintem a Queen volt, még ha sosem voltam rajongó, akkor is.