Így kell 2014 egyik, ha nem a legfeelgoodabb filmjét reality formátumba átültetni. Jon Favreau fogta a Chef alapkoncepcióját, és egy kvázi-főzőműsort csinált belőle. Maradt a road movie jelleg, a jó zenék, a híres haverok a vendégszerepekben, a közvetlen, laza stílus, és a jó kaják, Roy Choi szaktanács adásával és közreműködésével. Tényleg csak ennyi az egész, de a tálalás (elnézést a kajás szóviccért, ha már az eredeti posztban is akadt néhány) miatt nagyon hamar lecsúszik ez a 8 epizód. És éppen ezért ez most egy olyan szerencsés helyzet, hogy bátran tudom ajánlani mindenkinek. Ha valaki szereti a főzőműsorokat, annak azért, mert a megszokott sablonokat másképp is lehet, aki pedig nem kedveli ezt a formátumot, annak azért, mert így sokkal befogadhatóbb.
Meg ne kérdezzétek, a két produktum között miért telt el 5 év. Nekem is eszembe jutott, főképp azért, mert ez a reality elég spontánnak tűnt végig, már amennyire ez a zsáner az tud lenni, miközben látszik rajta, hogy elképesztő profizmussal van összerakva. Talán Favreau és Choi elfoglaltsága, és/vagy a látottak leszervezése az, ami felemésztette az időt, de igazából nem gond, mert a végeredmény minden további nélkül kárpótol.
Pedig még csak nem is a vendégszereplőkön van a hangsúly, mint ilyenkor általában. Félreértés ne essék, a magam részéről szeretek belesni a kulisszák mögé úgymond; látni egy-egy hírességet a komfortzónáján kívül, vagy legalábbis a tőle megszokott keretekből valamelyest kilépve (külön vicces, hogy még az olyan momentumok is bent maradtak a végső változatban, mint például, amikor Gwyneth Paltrow-t emlékeztetni kellett, hogy szerepelt a Spider-Man: Homecoming-ban). Azonban ne az adja el a show-t, hogy ikszipszilon sztár a meghívott vendég. Legyen inkább olyan a hatás, mint itt, hogy az ötletgazda összefut a haverjaival, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. Kisebb szegmensek, pergő ritmusúra vágva. Közben persze olyan kajákat láthatunk, amilyeneket otthon aligha készítenénk el, ha másért nem, az összetevők miatt, azonban ez nem vesz el a dolog értékéből. Choi a koreai konyhában van otthon, gyakorlatilag magától értetődik, hogy az alapján főz.
Ugyanakkor legalább ennyire fontos a séf és a híresség közötti kapcsolat, vagy, hogy úgy mondjam, erőviszony érzékeltetése. Az, hogy Favreau eleve tud valamennyire főzni, nyilván előny, azonban látszik rajta, hogy rendkívül fogékony a témára, issza a mentor(ok) minden szavát, de át is tudja ültetni azokat a gyakorlatba. Choi szaktudásához nem fér kétség, de nem úgy tűnik, mintha el lenne szállva saját magától, ő is képes tanulni másoktól, sőt utazik is a lehetőségre, még ha ez a valaki épp a partnere, akkor is. Ez az, ami nagyon jól átjön a képsorokból, a Favreau és Choi közötti kölcsönös tisztelet, és barátság, na meg a tudásszomj.
Nagyjából félórás epizódokról van szó, egyben, és külön-külön is fogyasztható (bocsánat, ígérem, nem lesz több szóvicc), pluszban pedig aranyos stop motion átvezető animációkban mutatják az egyes recepteket, már, ha fogékony valaki az ilyesmire. Könnyed szórakozás, unaloműzésre kiváló, csak ne álljunk neki üres gyomorral.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.