Hellboy

"Nyugodtan másold le a házi feladatomat, de változtass meg pár dolgot, hogy ne legyen annyira feltűnő" - jutott eszembe az ismert meme a Hellboy első perceit látva, de az igazat megvallva, ez a gondolat pillanatokon belül szertefoszlott, átadva a helyét a konstans WTF-érzésnek. Ugyanis nem csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ezt a filmnek nehezen nevezhető dolgot végső soron kinek is szánták, hanem azt sem értettem, hogy a fenébe gondolhatták komolyan, hogy ez így, ebben a formában jó lesz. És nem csak azért, mert a Hellboy csupán rendszertelenül csapongó, random jelenetek egymásutánisága, hanem azért is, mert ezek a jelenetek önmagukban sem működőképesek, ráadásul elképesztően pocsék, ahogy kinéz a végtermék.

Abban azt hiszem, egyetértünk, hogy a 2004-es Hellboy, és 4 évvel későbbi folytatása nem épp világraszóló darabok, de valahogy mégis mindkettőnek megvolt a maga bája. Nyilvánvalóan azért nem készült el a trilógia záródarabja, mert anyagilag nem hozta a várt sikert a két rész, de ez persze nem gátolta meg abban a szűk rajongótábort, hogy számukra amolyan szerethető klasszikussá váljon. Azt, hogy többször is újranéztem mindkét darabot, és, hogy a mai napig kedvelem őket, nem a nosztalgia mondatja velem. Látom a hibáit, a látvány is csúnyán öregszik (a praktikus effekteket kivéve), azonban Ron Perlman és az ő Caterpillar markolókat meghazudtoló állkapcsa a hátán viszik az egész koncepciót; nem eljátssza Hellboyt, ő az, ahogy mondani szoktam. És ha mindez nem lenne elég, jelentős kárpótlásul ott van még Guillermo del Toro, rendező szemkápráztatóan fantáziadús világa. A végeredmény minden esetlensége és időnként a fizikát is nagyvonalúan kezelő akciójelenetei ellenére is organikus egészet alkot, van sodrása és működik.

Ha címszavakban szeretném ismertetni a 2019-es adaptációt, olyasmik hangoznának el, mint óriások, vámpírok, tündérek, vasorrú bába (az eredeti hangsávban baba yaga), disznódémon, vérpárduc, az Arthur mondakör és az Excalibur, átívelő szálként pedig egy halhatatlan boszorkány (avagy Nimue, a Vérkirálynő), aki el akarja pusztítani a világot, hogy új édent teremtsen. Zagyvaságnak hangzik? Bár megcáfolhatnám, de képtelen vagyok, mert ez tényleg egy zagyvaság. És még csak az sem menti meg, hogy én találom ki, mert mindez valóban megtörtént. Andrew Cosby első nagyjátékfilmes forgatókönyve tartalmaz minden ismert, kevésbé ismert, és totál ismeretlen lényt, ami csak fellelhető, de a del Toro-féle fantáziadús és egységes világkép helyett innen-onnan összelopkodott és egymás hegyére-hátára hányt, a címszereplőhöz méltatlan fércmű lett a vége.

De hát kit érdekel, egy ilyen film elé úgyis a látvány miatt ülünk le, nem igaz? Egyrészt nem igaz, másrészt ezt a hitvány f*sgejzírt az se menti meg. És nem csak azért, mert rosszul néz ki, hanem azért is, mert még az akciójelenetekben sincs semmi fantázia. A küzdő felek ide-oda dobálják egymást, mert most az a trend, ha pedig már tényleg nem jut semmi az alkotók eszébe, jöhet a fullfrontál csonkolás meg belezés, mint valami gore látványmészárszéken. Úgy látszik, Hollywoodban még mindig nem jöttek rá, hogy 1) az R besorolástól még nem lesz szükségszerűen jó a film, és 2) az R besorolás nem elsősorban azt jelenti, hogy embereket tépünk ketté vagy húzunk karóba a kamerától két centire, hogy minden egyes cafat látszódjon. Az i-re a pontot pedig az a David Harbour teszi fel, aki gyakorlatilag annyira nem látszik a tonnányi smink és protézis alatt, hogy ha nem pár napja látom a Stranger Things harmadik szezonjában, konkrétan nem ismerem fel. Igazából néha beszélni is alig tud szegény, szóval csak időnként válik felismerhetővé az orgánuma. Mindent megtesz, amit a forgatókönyv megkövetel tőle, de szarból senki sem tud várat építeni.

Tényleg nem tudok pozitívumot mondani a Hellboyról (attól az egy jelenettől eltekintve, amikor a címszereplő fulldémon-üzemmódban sárkányháton lovagol a lángoló Excaluburt a kezében lóbálva, mert az tényleg háttérképre kívánkozik, annyira betyárul néz ki), pedig a lehúzó kritikák ellenére nagyon szerettem volna szeretni. Csak néhány, a nevével fémjelzett képregényhez volt szerencsém, így nem fed le túl nagy területet a viszonyítási alapom, maga a karakter mégis különleges helyet foglal el a szívemben. Nem tudom, hogy sikerült volna, ha del Toro végül mégiscsak elkészíti az előzmények lezárását, és az is nyilvánvaló, hogy már soha nem is tudom meg. Ez a reboot azonban nagy valószínűséggel végképp beverte az összes létező szöget a karakter koporsójába, azaz ezek után várhatjuk, hogy valaki bármikor is neki mer kezdeni egy újabb megfilmesítésnek.