Salinger

Emlékszem az első "találkozásomra" J. D. Salingerrel. Még a gimnáziumban, egy kicsit zűrös időszakomban, egy számomra igen fontos személy kölcsönadta a Zabhegyezőt azzal, hogy "ezt el kell olvasnod". Nyilván sokakkal történt már hasonló, de én két dologra jöttem rá akkor: egyrészt, hogy ez a bizonyos személy jobban ismer engem, mint én saját magamat, másrészt pedig, hogy Salinger egy zseni. Ő volt az, aki megválaszolta a fel nem tett kérdéseimet. Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám: megváltoztatta az életemet.

Mint íróról, vagy, mint emberről nem sokat tudtam róla, ezért is örültem meg, amikor megtudtam, hogy 2013-ban dokumentumfilm készült az életéről.

De nem vagyok maradéktalanul elégedett.

Igazából kétféleképpen nézhetem ezt a filmet: egyfelől rengeteg információt kaptam, ami hasznos, ha az ember egyik kedvenc írójáról van szó. Megismerhetjük az írói stílusát, a magánéletébe is betekintést nyerhetünk valamelyest, megtudhatjuk, miért vonult vissza a nyilvánosságtól, vagy akár azt, hogyan is indult el a pályán, vagy, hogy milyen hatások érték a második világháborúban, és ezek hogyan jelentek meg a könyveiben.

Viszont stilisztikailag régen láttam már ennyire hatásvadász dokumentumfilmet. Komolyan nem elég például neves írókat, lapkiadókat, vagy esetleg színészeket beszéltetni arról, hogyan élt és alkotott, hanem tele kell rakni a filmet olyan vágóképekkel, amint egy Salingerre egyáltalán nem hasonlító férfi (pedig nyilván őt akarná szimbolizálni), cigivel a szájában folyamatosan gépel egy hatalmas mozivászon előtt, amin időről-időre az író életének bizonyos szakaszai peregnek, véletlenszerű háborús bejátszásokkal tarkítva?

Bizonyos interjúkat tényleg föl kellett venni kétszer ugyanúgy, egy külső, és egy belső helyszínen, és utólag úgy összevágni, hogy egyes mondatok az egyik, más mondatok meg a másik interjúból származzanak, hogy még a hang is eltérjen?

Ha például a fönti cigizős-gépelős-mozivásznas jeleneteket kivesszük a filmből, tuti, hogy a műsoridő is csökkenne vagy fél órával (ha nem többel, mert tényleg nagyon soknak tűnt), de egyrészt ez az információmennyiség másfél órába is belefért volna, tehát a végeredmény meg sem érzi, másrészt nem kellett volna azon szörnyülködnöm szinte az egész film alatt, hogy egyik kedvenc íróm ennél sokkal jobbat érdemelne. És azok a drámainak szánt zenék, atya isten. Az ilyen, és ezekhez hasonló elemek miatt sajnálom csak a kész művet, mert amúgy simán megérte volna megnéznem.

Persze rajongóknak még így is ajánlom, különösen a stáblista előtti néhány fekete hátteres információért. De meghagyom a meglepetést.