Egy Tarantino-film esetében mindig gondban vagyok, amikor a sztorit kell összefoglalni, mert az gyakorlatilag nincs. A rendező korábbi filmjei is inkább hosszabb-rövidebb szegmensekből álltak, amik hol lazábban, hol szorosabban (hol pedig egyáltalán nem) kapcsolódtak egymáshoz, de igazi, klasszikus értelemben vett történet az nemigen szokott lenni. Egy levitézlett sorozatsztár (Leonardo DiCaprio) és dublőre (Brad Pitt) próbál boldogulni a 60-as évek hippikorszakának Hollywoodjában? Sharon Tate (Margot Robbie) első sikerei ugyanekkor/ugyanitt? Fikciós korlenyomat a rendező szemén át? Betekintés az Álomgyár aranykorának kulisszái mögé? Mindez együtt? Látjátok? Történet, mint olyan, nincs, és emiatt eléggé kettős a végeredmény. Mert pont emiatt vontatottnak, darabosnak tűnhet ez a (nem feltétlenül indokolt) majdnem három óra, ugyanakkor minden egyes képkockájában csúcsra van járatva a kúlság, és nyilvánvaló, hogy a rendező imádja ezt a korszakot.
Ültem a képernyő előtt, ettem a kötelező junkfood maradékát, és fejben visszapörgettem a dolgokat a világosság pillanatáig (a Ponyvaregény után szabadon), hogy egyrészt tényleg hasonló szerkezetű volt-e a rendező összes eddigi filmje, ugyanígy fityiszt mutatott-e a történetmesélés szabályainak, de közben azon is gondolkodtam, hogy vajon mit akart elmesélni egyáltalán, és sikerült-e neki. Igen, kitalálhatjátok, épp a fenti kettősség miatt nem vagyok maradéktalanul elégedett. Sokak kedvence a Ponyvaregény, mások szerint a Kutyaszorítóban a rendező legjobb filmje. Én mindkettőt más okokból kifolyólag szeretem, de mindig is azt mondtam, hogy szerintem a Jackie Brown Quentin Tarantino legérettebb munkája, minden, amit azután készített olyan, mintha saját magának csinálta volna. Rendben, a Django kicsit kilóg ebből az elméletből, de legyen az a szabályerősítő kivétel. És igen, hasonló érzéseim voltak a Once Upon a Time... in Hollywood kapcsán is; Tarantino imádja azt a korszakot, hát csinált róla egy filmet, de olyannak mutatja be, amilyennek ő emlékszik, hogy volt, a saját szűrőjén át, a saját szája íze szerint. Összemossa a valóságot és a fikciót, valós személyek mellé, kvázi-főszereplőként kitalált karaktereket emel be, véletlenszerűen használja a narrációt (egy random mellékalak szájából), teljességgel kifordít valóban megtörtént eseményeket; mondom, totál szembemegy a történetmesélés írott és/vagy íratlan szabályaival. Mindezt nyilván valamilyen okkal teszi, de hogy mi ez az ok, arra nemigen kapunk választ. Van a "sztorinak" eleje, közepe és vége, de ad hoc módon, azaz ezek majdhogynem felcserélhetőek: csak úgy elkezdődik, és csak úgy véget ér, nem, mintha úgy kellett volna kezdődnie és végződnie.
Furcsa élmény a Once Upon a Time... in Hollywood, ehhez kétség sem fér. Tarantino szereti feszegetni a határokat, és ez a darab erre ékes példa. Épp ezért nem hiszem, hogy lehetne vele kompromisszumot kötni: valaki vagy isteníteni fogja (olvastam "ez az év filmje" főcímeket), vagy, mint én, nem érti a miérteket. Átjött a hangulat, ahogy szinte mindig, látom, hogy Leonardo DiCaprio hatalmasat alakít (mikor nem?), Brad Pitt pedig méltó partnere, sőt, a film egyik legfeszültebb jelenete is az ő nevéhez kapcsolódik. Margot Robbie hibátlanul prezentálja Hollywood új üdvöskéjét, megmosolyogtatóan bájos abban a jelenetben, amikor jegyet szeretne váltani a saját filmjére. A korrajz is közel tökéletes: a ruhák, a frizurák, a kocsik, a környezet, a zene mind a helyén van. De nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mindez miért? Miért készült el a film? Mit akart Tarantino elmesélni vele? És sikerült-e? Megkockáztatom, hogy számomra ezúttal nem. Nem hiányzik ez a közel három óra, de mégis egyfajta ürességet hagyott bennem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.