Bosszúállók: Végjáték (Avengers: Endgame)

Avengers...Assemble!

A tény, hogy a Marvel Cinematic Universe alapjaiban változtatta meg a filmgyártást, és, hogy ez az irány  jó-e, vagy sem, talán megérne egy külön posztot is, azonban egyvalami elvitathatatlan: 20, egymáshoz nagyon-nagyon hasonló film után is képesek voltak megszólítani a bennem élő képregény rajongó gyereket, és nem csak az akcióorgiával, hanem érzelmekkel, szívszorítóan.

Hogy is fogalmaztam legutóbb? Sosem készült még ennyi karaktert mozgató szuperhősfilm, és ezután már nem is nagyon van értelme nekiállni? Az Endgame kapcsán ez volt az egyetlen félelmem. Hogy az előző részben felállított mércét nem képes majd megugrani. Mert az nyilvánvaló volt, hogy epikus lezárást kapunk, egy korszak végét, egy képregénytörténelmi mérföldkövet. De ezen kívül nem voltak igazi, jól körülhatárolható elvárásaim.

Hogyan kivitelezhető ez egy olyan kaliberű blockbusternél, mint amilyen az Endgame? Türelem és önfegyelem, na meg nagyon óvatosan kell internetezni, kétszer-háromszor is meg kell gondoljuk, mire kattintunk rá. Kvázi el kell bújni a világ elől. Túlzás? Hiszen ez csak egy film? Igen, lehet. Egy olyan film, amihez fogható eddig még nem készült, éppen ezért a magam részéről mindent a moziban szerettem volna felfedezni belőle. A legelső trailert néztem csak meg (ezt itt a poszt végén), aminek elemeit azóta többé-kevésbé el is felejtettem, nem olvastam el a filmről semmit előzetesben, így aztán mindenre ott és akkor csodálkozhattam rá elsőként.

Igen, tudom, hosszúra nyúlik a bevezető, de szükséges. Mert az Endgame tulajdonképpen nem egyetlen film, sokkal inkább egy 180 perces minisorozat három, jól elkülöníthető részben. Ez a legnagyobb hibája, hogy nem organikus, nem jó a ritmusa. Ahogy én, úgy a Russo testvérek is nagyon hosszúra nyújtják a bevezetést, konkrét jeleneteket lehetne kukázni úgy, hogy a sztori egyáltalán nem szenvedne csorbát. Sőt tovább megyek, mert bizonyos karakterek csak azért léteznek ebben a jelenlegi formájukban, hogy egy-egy hozzájuk kapcsolódó jelenetben igazolást nyerjen az ittlétük. Ez pedig öncélúság, amit a magam részéről vajmi kevéssé kultiválok. Rendkívül érzelmes az első harmad, és az amúgy színes-szagos Marvelhez képest meglepően drámai is (én a korhatár besorolást is feljebb pozicionálnám), ezt senki nem veszi el tőle, de a kevesebb, mint általában, most is több lehetett volna.

Aztán amikor túljutunk mindezen, következik egy heist film, és vele együtt megérkeznek a logikátlanságok. Értem én, hogy a téma hozza őket magával, és igazából ilyesmit tényleg nagyon nehéz úgy csinálni, hogy ne lógjon ki a lóláb, az viszont jelentősen rombolja az élvezeti faktort, ha már a moziban ülve (azaz nem utólag belegondolva, amikor már ülepedtek a látottak) látszanak a hibák, és időnként a fejünket fogjuk, hogy te jó ég, ne már.

Azonban a rutinos olvasók már sejthetik, mi következik most. Bizony. Egy határozott, és nagyon-nagyon hangsúlyos DE. És még csak nem is a multiplex hatás miatt, és nem azért, mert hű de mennyire látványos a záróakkord. Hanem mindennek ellenére, vagy még inkább ezzel együtt. Mert igen, az Endgame olyan film, amit nagyvásznon érdemes először látni, és igen, elképesztően látványos, még akkor is, ha egy csepp vér nem sok, annyit se látunk, és akkor is, ha még innen is lett volna mit kivágni (ennyire felesleges girl powert például talán még az életben nem láttam). Azonban mindeközben úgy játszanak az érzelmeinkkel, olyan hullámvasút az utolsó harmad, hogy egész egyszerűen képtelenség nem a hatása alá kerülni. Epikus hősbelépők, reflektálás a korábban látottakra, kikacsintások, képregényes utalások, és egy szívszaggatóan (és közel tökéletesre) megírt búcsú váltják egymást, amiktől még a legkérgesebb szívű szkeptikusoknak (igen, saját magamra gondolok) is gombóc nő a torkában, de a párás tekintet sem túlzás.

Mert lehet, hogy az Endgame csak egy film, lehet, hogy unásig ismételt panelekből építkezik, és lehet, hogy parasztvakító CGI-parádé, igen, lehet. De miközben ott ültem a moziban, megfeledkeztem minderről. Nem akartam, hogy vége legyen (bármennyire is giccsbe hajló az utolsó pár perc), és bár tudtam, hogy kivételesen és szándékosan nincs bónusz jelenet a stáblista után, ennek ellenére is végigültem azt, mert így éreztem helyesnek. Ezt pedig nem sok film mondhatja el magáról.