Sarkvidék (Arctic)

Nehéz csizma süpped a hóba. A viselője (Mads Mikkelsen) a túlélésre rendezkedett be, miután lezuhant a repülőgépével az isten háta mögött: lékeket vágott a közeli jégmezőn, hogy halászni tudjon, hatalmas S.O.S feliratot rajzolt a földre, hogy messziről is láthassa egy esetleges arra kószáló légijármű, rádiójelet keres a szomszédos hegytetőn, hátha ott jobb a vétel, mindezt nap nap után, lassan már rutinból, de kitartóan, bármennyire is kilátástalan a helyzet. Aztán egyik nap egy gyenge rádiójel után hirtelen egy helikopter is feltűnik, de a viharos szélben szinte azonnal le is zuhan. A pilóta meghal, a mellette ülő nő pedig súlyosan megsérül. Emberünk megteszi, ami tőle telik, de döntenie kell: pillanatnyi biztonságát feladva megpróbálja eljuttatni a nőt egy távoli ideiglenes kutatóállomásra a ki tudja milyen terepen, vagy továbbra is csak vár, ahogy eddig tette, kockáztatva, hogy a nő esetleg közben belehal a sérülésébe?

Ember a természet kíméletlen erőivel szemben. Egy végletekig lecsupaszított karakterdráma, Mads Mikkelsen kvázi one man show-ja arról, hogy meddig képes elmenni valaki (szó szerint és átvitt értelemben egyaránt), annak érdekében, hogy jót cselekedjen.

Csak hát pont ez vele a probléma, ez a végletekig lecsupaszítás (a poszter túlzó feliratait inkább hagyjuk is). Nincs bajom a minimalizmussal, mint eszközkészlettel, azonban az Arctic annyira meg van fosztva minden megszokott kapaszkodótól, hogy épp ellenkező hatást ér el: a néző nem vonódik be. Sem a főhősről, sem a nőről nem tudunk meg semmit. Nem tudjuk, hogyan, miért és főképp mikor zuhant le a repülőgép, csak az állapotokból következtethetünk, hogy emberünk már jó ideje csinálhatja, amit csinál. De hiába látjuk a főszereplő kálváriáját, hiába hatol csontig a vizualitás, ha közben mindaz, amit látunk, repetitív és/vagy öncélú. Hogy ne menjünk messzebb, maga a tartalomismertetés az egyik legjobb példa. Amíg ugyanis meg nem érkezik az említett helikopter, tényleg csak és kizárólag a főszereplő mindennapjait látjuk újra és újra. Egyszer, vagy kétszer még hatásos, a sokadiknál azonban megunjuk. Joe Penna, rendező, nem érezte, hol a határ, meddig mehet el, ami annak fényében, hogy ezelőtt csak rövidfilmeket rendezett, nem is csoda. Az Arctic pont olyan, mintha lett volna egy ötlet egy rövidfilmre, amit megpróbáltak felhizlalni másfél órásra, csak nem igazán tudták, hogyan. Nyilvánvalóan így került bele a forgatókönyvbe a főszereplő sérülése is, amire egyfelől szükség van a drámai csúcsponthoz, másrészt azonban annyira direkt, hogy vajmi kevés hatást ér el, ráadásul addigra már bőven túl vagyunk egy órányi szenvedésen, az pedig több, mint elég.

Pedig Mads Mikkelsen mindent megtesz, tényleg. Ha valakire, rá aztán biztos nem lehet panaszunk, azaz, ha valaki kedveli a játékát, abban most sem fog csalódni. Ahogy az említett csúcspontban, illetve a film végén ugyanazokat a szófordulatokat ismételgeti más-más hangsúllyal, amitől minden egyes alkalommal más jelentéstartalommal bírnak, az valami fantasztikus. Mikkelsen egy igazi, nagy formátumú karakterszínész, aki teljesen alámerül a szerepben, átlényegül. Miatta és általa nem válik felejthetővé a végeredmény, ő az, aki a hátán viszi az egész koncepciót.

Szeretem a túlélőfilmeket, és szeretem a személyes karakterdrámákat is, pláne ha azok kevés helyszínen zajlanak, akár egyetlen szereplővel. Ez volt az ok, amiért leültem az Arctic elé, de keserű szájízzel keltem fel végül a fotelből. Kár érte, mert bőven volt benne potenciál, és egy rutinosabb, markánsabb rendezővel ez akár ki is bontakozhatott volna. Így azonban csak az üresség maradt utána, a ki-nem-aknázott lehetőség hiányérzete. Csak a zsáner iránti rajongásom, és Mikkelsen személye miatt nem aggatom rá a nemajánló címkét.