Időhurok (Predestination)

A Temporális Iroda legjobb időutazó ügynöke (Ethan Hawke) a nemezisét, a sajtó által csak "Sistergő"-nek nevezett bombamerénylőt üldözi. A legutóbbi akciója során már majdnem elkapta, de egy robbanásban csúnya égési sebeket szerzett. Teljes arcrekonstrukcióra volt szüksége, még a hangszíne is megváltozott. Viszont céljáról nem tett le, mindenképpen el akarja kapni a "Sistergő"-t, így elvállal még egy utolsó melót. Ennek során viszont találkozik egy idegennel (Sarah Snook), és ez a találkozás gyökeres változást és egy végső felismerést hoz mindkettőjük életébe.

Megváltoztathatjuk-e a múltat? Tudjuk-e befolyásolni a jövőt? Vagy nincs beleszólásunk, és minden eleve elrendelt? Mekkora áldozatokat vagyunk képesek meghozni az életünk során? Ehhez hasonló kérdéseket feszeget a film, és némiképp válaszokat is ad, de minden más - hogy elégedettek vagyunk-e, vagy sem -  már rajtunk áll.

Minden olyan mű - legyen az sorozat, film, vagy akár könyv -, ami valamilyen módon az időutazás témájával foglalkozik, némiképp hátrányból indul. Nem csak azért, mert maga az időutazás lehetetlen, hanem, mert rengeteg logikai (és egyéb) buktatót szül. Lásd Terminátor (spoiler, már, ha egy ilyen régi filmnél számít ez): Kyle Reese visszautazik az időben, hogy megvédje John Connor anyját a kiborgtól, viszont John meg sem születne, ha Kyle nem utazik vissza az időben. De mivel nekem nagy kedvenceim az időutazós filmek (kattintsatok a megfelelő címkére a poszt alján), így hajlamos vagyok engedékenyebben kezelni őket. Ez a darab is sokat vállal, de csak egy részét sikerül teljesítenie.

Ez egyrészt az eszközeinek köszönhető: a készítők mindent elkövetnek, hogy bizonyos arcok ne látszódjanak idő előtt, így gyakorlatilag bármennyire próbálkoznak, majdhogynem ellenkező hatást váltanak ki, nevezetesen, hogy minden ilyen jelenetnek külön jelentőséget tulajdonítunk. Ami persze azt is eredményezi, hogy rutinos filmnézők, már a mosodai jelenet végére elhelyezett (az én ízlésemnek kicsit túl direkt) flashback-sorozat előtt összerakják a puzzle darabjait. Komoly baj persze ezzel sincs, veregethetjük a vállunkat, hogy vág az agyunk, mint forró bicska a vajat, az élvezeti értékből nem sokat von le.

Másrészről pedig kell hozzá egy nagy adag elfogadó képesség, hogy a fordulatait fenntartás nélkül tudjuk kezelni, és ne akadjon ki egyből a WTF-detektorunk.

Ethan Hawke amúgy remek. Nincs mit ragozni rajta, szép, egyenletes teljesítményt nyújt, néhány kifejezetten figyelemre méltó kiugrással (lásd például a már említett mosodai jelenet).

Sarah Snook-ot most láttam először, viszont ő is könnyedén megbirkózik a karakterével, talán nem hozza Hawke teljesítményét, de gond nem volt vele.

Az atmoszféra végig jó, feszült, hidegháborús-kémfilmes egy kicsit, remek, hatásos zenei aláfestéssel. Sok akciót, vagy látványos trükköket ne várjunk (magát az időgépet is egy hegedűtokba rejtették), szűkös volt a büdzsé, de ahhoz képest sehol sem lóg ki a lóláb.

Ha valaki szereti az időutazás tematikájával foglalkozó filmeket, és hajlandó engedni egy kicsit az elvárásaiból, nyugodtan bepróbálhatja, hamar el fog telni a másfél óra.