Bob Harris, a valaha szebb időket is látott amerikai filmsztár (Bill Murray) azért utazik Japánba, hogy 2 millió dolláros gázsiért a nevét adja egy whiskey-reklámhoz. Nem szívesen teszi, láthatóan unja az egészet, és igazából ez is csak ürügy, hogy kiszabaduljon a befásult életéből, még ha csak rövid időre is. Charlotte (Scarlett Johansson), munkamániás férjét kísérte el Tokióba, hogy amíg John (Giovanni Ribisi) dolgozik, addig se legyen otthon, de így is sokat van egyedül. Viszont a gyökeresen más kultúra, és környezet mindkettőjüket - Bobot és Charlotte-ot is - csak még inkább elszigeteli. De mivel mind a ketten ugyanabban a szállodában szálltak meg, a véletlen egymás mellé sodorja a két magányos embert, és a hatalmas korkülönbség ellenére valami olyan bontakozik ki közöttük, ami ugyan nem szerelem, de túlmutat a barátságon.
A filmnek fantasztikus atmoszférája, és csodálatos képi világa van, tökéletes aláfestő zenével. Olyan szép, hosszan kitartott képekkel operál, mint például az a jelenetsor, amelyikben Charlotte a szállodaszobájának ablakában ülve nézi Tokiót, vagy olyan éles kontrasztokat mutat, mint mikor Charlotte Kyotoba utazva, Tokió már-már futurisztikus metropoliszát hátrahagyva, mintha egy teljesen más világba csöppenne. Elsőosztályú hangulatteremtés.
Bill Murray szokás szerint zseniális. Kevesen tudják ilyen kis eszköztárból ennyire kihozni a maximumot: egy-egy elejtett pillantása, vagy grimasza többet mond, mintha órákat beszélt volna.
Scarlett Johansson pedig gyönyörű. Ízlésről persze nem érdemes vitatkozni, és a tehetségét is meg szokták kérdőjelezni, de én akkor is azt mondom: erre a szerepre tökéletes választás volt. Ilyen finom, visszafogott játékot mindig öröm nézni. És az az igazság, hogy lehet bármennyire sztárolva, én akkor is ezt a lányt látom benne, akit itt, először.
Ha valaki azt mondaná, hogy a filmnek nem volt kőbe vésett szövegkönyve, és a dialógusokat improvizálták, minden fenntartás nélkül elhinném. Amúgy is kevés az olyan film, amiben ennyire életszerűek a helyzetek, és ennyire őszintének hatnak a beszélgetések.
De ettől függetlenül távolról sem mondanám tökéletesnek. Példának okáért van benne egy (szerintem) vágási hiba, nevezetesen Charlotte előbb mesél a (talán) barátnőjének telefonon az ikebanáról, mint, hogy valóban látnánk, ahogy kipróbálja. És bele lehet kötni abba is, hogy a film üresnek hat, de szerintem ez is csak egy eszköz, amivel a főszereplőink magányosságát hangsúlyozzák.
Az igazat megvallva lehetne szőrszálhasogatni, de nem teszem, mert számomra sokadik nézésre is ugyanazt az élményt nyújtja: az első pillanattól beszippant, és ott is tart a stáblistáig. És éppen ez az érzés az, amiért én csak ajánlani tudom.
A magyar címet viszont továbbra is képtelen vagyok megemészteni, mert nagyon félrevezető (elsőre én magam azt hittem, valamilyen elveszett fontos űrlap körül lesz valami bonyodalom). És ha szabad egy ilyen kifacsart szófordulattal élnem: épp az eredeti cím valódi jelentése az, ami elvész a fordításban.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.