Rocketman

Meg kell ölnöd azt, akinek születtél, hogy az lehess, aki lenni akarsz.

Fantáziavilágba oltott visszaemlékezések az elvonókúrán, avagy extravagáns musical egy extravagáns előadóról: Elton John gyerekkora, istenáldotta tehetsége, sokáig eltitkolt homoszexualitása, karrierje és mélypontjai.

Sosem voltam Elton John rajongója (majd biztos ezért is megkapom a magamét), nem elvitatva a tehetségét, divatos kifejezéssel élve egyszerűen nem az én világom. Mint magánemberről sem tudtam róla túl sokat, egy-két talkshow szereplés, de nagyjából ennyi, amit láttam tőle, ezekből sokat leszűrni nem lehet, habár a humora és a személyisége még így is meggyőző volt. A Rocketman azonban érdekelt, és nem csak azért, mert kedvelem a zenészekről szóló életrajzi filmeket. Egy ilyen mozi jó esetben egy jelentős korlenyomat, a néző beleshet a kulisszák mögé, részese lehet az alkotói folyamatnak, még ha némi idő és a gyöngyvászon el is választja magától a művésztől.

Azonban a Rocketman ebből a szempontból is rendhagyó (nem véletlen a plakát szövege: "based on a true fantasy"). Mert ugyan bemutatja Elton John gyerekkorát, és a legenyhébb jelzővel is bizonytalan szülői hátterét, sőt még a kvázi-tinédzser éveiből is kapunk egy keveset, mindez legalább annyira érintőleges csak, mint minden más is a filmben; a homoszexualitás, az alkohol- és drogfüggőség, a dühkezelési problémák, vagy az öngyilkossági kísérlet. Mindenből egy kicsit egy ennyire megkerülhetetlen életműből? Hogy mennyire működőképes ez? Teljes mértékben. Egyrészt, mert a sztorinak megvan a maga sodrása, lendülete, másrészt pedig, mert a viszonylag gyakori musical-betétek nem megszakítják ezt, hanem szervesen illeszkedve továbblendítik. Filmes szempontból érdekes egyveleg a végeredmény, de ha az első pár perc képes berántani a nézőt, sanszos, hogy maradni is fog a stáblistáig.

Két dolog, egész pontosan két kapcsolat azonban mégis el van mélyítve a történetben, és az igazat megvallva mindkettőre szükség is van. Richard Madden, John Reid zenei producer szerepében döbbenetesen jól játszik. Ő képviseli az egyik pólust, aki nélkül Elton John sorsa is másképp alakult volna, de legalább ekkora (ha nem nagyobb) szerepe volt ebben a Jamie Bell által finom eszközökkel, szerényen, mégis emlékezetesen megformált Bernie Taupin szövegírónak, egyben az énekes hű pályatársának. De persze nem mehetünk el szó nélkül Taron Egerton játéka mellett sem, elvégre mégiscsak ő a főszereplő, olyannyira, hogy nem egy dalt is megtanult a szerep kedvéért, és remek. Színészként és énekhangban egyaránt.

Talán nem kell megölnöd azt, aki korábban voltál, azért, hogy az lehess, aki lenni akarsz, mint ahogy rá kell jönnöd, hogy nem szerethet mindenki, elég, ha csak a megfelelő emberek megteszik. Függőségektől mentesen, tisztának maradni, és azt csinálni, amiben jó vagy, ez sokkal fontosabb.