Amerikai szépség (American Beauty)

"A nevem Lester Burnham. 42 éves vagyok, és alig egy éven belül meg fogok halni. Ezt persze most még nem tudom. Habár bizonyos értelemben már most halott vagyok."

Vannak az életben jó filmek, és vannak azok, amik, ha nem is örökre, de nagyon sokáig nyomot hagynak bennünk. Az American Beauty eddigi életem egyik legmeghatározóbb élménye. Annak idején háromszor láttam moziban - egyszer egyedül, és még kétszer két különböző emberrel -, pedig rám aztán senki nem mondhatja, hogy egy film miatt többször is jegyet váltanék. Akkor is, és azóta is ugyanazt az élményt adja, és az évek során csak megerősített abban a hitemben, miszerint kötelező programként vetíteném válságba jutott kapcsolatban vergődő embereknek.

Lester Burnham (Kevin Spacey) igazi kirakat-házasságban él ingatlanügynök feleségével, Carolynnel (Annette Bening), és a lányukkal, Jane-nel (Thora Birch). Kívülről szemlélve talán ők testesítik meg magát az "Amerikai Álmot", a gyönyörű, fehér kerítéses házukkal és a sikeresnek tűnő életükkel, de a zárt ajtók mögött nincs más, csak boldogtalanság, fásultság és elidegenedés. Lester életébe csak két találkozás hoz új színt: az egyik a szomszéd házaspár fia, Ricky (Wes Bentley), a másik pedig a lánya barátnője, Angela (Mena Suvari). Viszont mindkét találkozás annyira gyökeres változást hoz, hogy Lester teljesen átértékeli az életét.

Bárhol olvastam a filmről, általában két dolgot szoktak kifogásolni: vagy a történet átlagos mivoltát, vagy azt, hogy a film vizuálisan nem túl erős. Esetleg mindkettőt. Én azonban egyikkel sem értek egyet.

Szerintem a történet azért átlagos, mert annak kell lennie. A mi életünkre szeretne reflektálni, és mint ilyen, nem lehet kevésbé hétköznapibb. És a vizualitás terén is szép megoldásokkal operál, nem hivalkodó ugyan, de szerintem a kivitelezés olyan, mint amiről maga a film is szól: meglátni a szépséget a dolgok mögött. A hosszan kitartott snittek, vagy ahogy az egyik jelenetbe szinte átúsztatják a másikat, és a fantasztikus zenei aláfestés mind-mind ezt igyekszik hangsúlyozni. Én szeretem az ilyesmit, és szeretem egyúttal észrevenni is.

Mint például, mikor Carolynnek nem sikerül eladnia egy házat, és ettől kiborul: zokogni kezd, de néhány pillanat alatt sikerül összeszednie magát. Kisétál a képből, de a kamera még jó 5-6 másodpercig a helyiségben marad, viszont közben már a következő jelenet aláfestő zenéjét halljuk. Vagy ugyanilyen remek az a jelenet, amikor Lester először látja meg Angelát, és megszűnik számára a világ többi része. Vagy, hogy szinte állandóan Ricky keze ügyében van egy kis kézi kamera, és a film sokszor vált annak a szemszögére, hogy mi is azt és úgy láthassuk, amit és ahogy a fiú. Apróságok, de számomra épp ezek teszik teljessé az élményt, ezekkel együtt lesz meghatározó.

Na meg persze a remek színészektől. Az az igazság, hogy már az idejét sem tudom, mióta kedvelem Kevin Spacey-t, de ha valamihez kötnöm kellene, ehhez a filmhez nyugodt szívvel megtenném. Lester karaktere hatalmas változáson megy keresztül, de ez a változás nem egyik napról a másikra történik, hanem fokozatos. És Spacey kitűnő arányérzékkel mutatja meg nekünk ezt az átmenetet.

Annette Bening szintén tökéletes választás a boldogtalan feleség szerepére. Kirohanásai fantasztikusan életszerűek, és bár Carolynről ténylegesen keveset tudunk meg, Beningnek azt a keveset is sikerül átélhetővé, emberközelivé tennie.

A "gyerekszereplők" persze nem brillíroznak ennyire, de ezt nyugodtan betudhatjuk a rutintalanságuknak. Az viszont látszik, hogy jól voltak instruálva, és megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy felnőjenek a feladathoz.

És mivel többször is említettem már az aláfestő zenét, külön kitérnék erre is, mert Thomas Newman dallamai egész egyszerűen káprázatosak. Filmzenében szokatlan hangszereket és ütemeket használ, az egész egyfajta hullámzó lüktetés, sohasem hallottam ilyet azelőtt, de azt hiszem, bátran rásüthetem a felejthetetlen jelzőt.

Ha nagy szavakat akarnék használni, akár azt is mondhatnám, az én találkozásom a filmmel olyan volt, mint Lester találkozása Rickyvel és Angelával: alapvetően meghatározó. Mert olyat adott nekem ez a film, mint semmi azelőtt. Segített meglátnom a szépséget a hétköznapi apróságok mögött, felnyitotta a szememet, hogy a sorok között is olvasni tudjak.

"Oly’ sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet, és túl sok. A szívem felduzzad, mint egy léggömb, és majd' szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak, és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rám hullik az egész, és nem érzek mást, csak hálát, hülye kis életem minden egyes percéért. Biztos fogalmatok sincs róla, miről beszélek. De ne féljetek. Egy nap majd megtudjátok."