Törésvonal (San Andreas)

Ray Gaines (Dwayne Johnson) helikopteres mentőként dolgozik a los angelesi katasztrófavédőknél (Los Angeles Fire and Rescue). Éppen válik a feleségétől (Carla Gugino), aki ráadásul San Franciscoba költözik a lányukkal (Alexandra Daddario) és az új pasijával (Ioan Gruffud), de bármennyire is bonyolult a helyzet, amikor a Szent András törésvonal mentén a történelem eddigi legnagyobb földrengése rázza meg Amerika partjait, Ray azonnal kész az életét is kockáztatni, hogy a családját biztonságban tudja.

Ez egy katasztrófafilm. Ez a film egy katasztrófa. De a maga módján ettől persze még szórakoztató tud lenni.

Érdekes, hogy nem az esetleges bűngyenge színészi játék a ludas a film minőségében, pedig benne volt a pakliban. Mert a színészek hozzák az elvárhatót. Kivételt képez Ioan Gruffud, aki már Mr. Fantastic-ként is hiteltelen volt, de azóta sem fejlődött semmit. Az igaz, hogy csak mellékszereplő, és összesen jó, ha 20 percet tölt a vásznon, de a tény ettől még tény marad: nem játszik jól. Ráadásul a repülőgépen-beszélgetős jelenetben borzasztóan agyonsminkelték.

Dwayne Johnson sem éppen élete alakítását nyújtja, ez inkább csak a megbízható iparosmunka szintje, de azon a kategórián belül rendben van. Az egyik meghatónak szánt jelenetbe például - amikor a feleségével felidézik a múlt fájdalmait -, kifejezetten sok érzelmet visz: elcsuklik a hangja, fátyolos lesz a szeme (de persze nem sír, mert alapvetően ő egy kemény fickó), szóval hozza, amit elvárhatunk tőle. Viszont az összhang közte és Carla Gugino közt klasszissal jobban működik, mint Gugino és Gruffud közös jeleneteiben. Habár ez tulajdonképpen nem meglepő annak tükrében, hogy ez már a harmadik közös filmjük Johnsonnal.

Carla Gugino amúgy szintén az elvárhatót hozza, nevezetesen annyira erőlteti meg magát, amennyire ide kellett, és pluszban még szép is.

És, hogy Alexandra Daddario mit tesz hozzá ehhez az összképhez? A hatalmas, lehetetlenkék bociszemeit, és a még hatalmasabb mellbőségét. Ennyi hímsovinizmus engedtessék meg nekem, de képtelen voltam arra figyelni, tehetséges-e, vagy sem. Úgy sem hiszem el, ha valaki azt mondja, hogy erre a faktorra nem tudatosan építettek az alkotók, amíg ilyen jelenetek vannak a filmben, mint az alábbi (van egy ennél direktebb, víz alatti képsor is, de ahhoz már tényleg meg kell néznetek a filmet):

A színészek között az egyetlen fájó pont az ennél sokkal többre érdemes Paul Giamatti, akit arra kárhoztattak, hogy egy szeizmológust alakítva információkat mondjon be. Komolyan, akárhányszor megszólalt, már-már azt vártam, hogy a kamera felé fordul, és megkérdezi: "értik, kedves nézők?" És persze nem mehetek el szó nélkül a világ legindokolatlanabb cameoja mellett sem, de nem spoilerezem el, hátha kiszúrjátok. Mondjuk nem lesz nehéz.

De akkor min vérzik el a film? Meglepő módon a katasztrofális (elnézést a szójátékért) digitális trükkökön. Azt nem mondom, hogy nincsenek olyan részek a filmben, amik ne néznének ki jól, mert van ilyen, nem is egy. De a nagy totálok, amikor mindennek tűpontosan a helyén kell lennie, hogy hihető legyen, nos azokról szinte virít a műtermi látvány. Konkrétan ki lehet venni a körvonalakat az élőkép és a CGI között, és ez egy ekkora költségvetésű filmben nagyon gáz.

Az igazat megvallva, ha akarnám, ízekre szedhetném, de minek? Egy ilyen filmre amúgy is csak és kizárólag a kikapcsolódás miatt ülünk be, és nekem is erre volt most szükségem. Közel két órán át elszórakoztatott, még ha nem is valószínű, hogy még egyszer elővenném. Ne legyenek vele szemben elvárásaitok, és akkor kellemes agysejtrombolás.