Greg (Thomas Mann) és Earl (RJ Cyler) már az óvoda óta barátok, de Greg ezt sosem vallaná be, kapcsolatukat mások előtt is csak munkatársiként emlegeti. Ami tulajdonképpen igaz is, hiszen együtt hódolnak egy furcsa hobbinak: híres filmek saját készítésű átiratait forgatják le, kifacsart címekkel (a kedvencem az Apocalypse Now átirata, A Box-of-Tulips, Wow! címmel). Gregnek nincs más barátja Earl-ön kívül, az iskolában is - egy kivétellel - gyakorlatilag láthatatlan a többiek számára, egészen addig, amíg szülei unszolására meg nem látogatja Rachelt (Olivia Cooke), aki leukémiában szenved. És bár mindketten belekényszerülnek ebbe a kapcsolatba - a lány az anyja részéről kapja a nyomást -, végül egy olyan különös barátság alakul ki közöttük, ami mindkettejük életét megváltoztatja.
A rákhoz hasonló komoly betegségekről nehéz beszélni. Sok film készült már a témában, és nagy általánosságban vagy nyersen mutatnak rá a rideg valóságra, vagy a humor eszközeivel próbálnak optimisták maradni a halál árnyékában is. A nagy számok törvénye alapján nyilván mindkét fajtából van jobb és rosszabb, de azt hiszem ilyen, mint a Me and Earl and the Dying Girl, csak nagyon ritkán készül. Mert ugyanúgy megmutatja a betegség fájdalmas oldalát, mint ahogy próbál némi intelligens humort is a sorok közé fűzni. Ettől - és a kissé szokatlan képi világtól – pedig olyan egyedi hangulata lesz, ami abszolút kiemeli az átlagból. És, ha át tudjuk adni magunkat az élménynek, garantálom, hogy a stáblista után még jó ideig velünk marad.
Technikailag valami egészen elképesztő eszköztárat vonultat fel a film: nagyon sok a hosszú snitt, a vágás nélküli jelenet, a panorámakép, és a belső kameranézet. Ez utóbbit ráadásul néha olyan kameramozgással hangsúlyozzák, (vízszintes vonalú ’A’ pontból ’B’ pontba forgatás), amitől olyan érzésünk van, mintha a főhős épp körbenézne. A kopott-barnás színvilág nekem Wes Anderson filmjeit jutatta eszembe, és erre a remek aláfestő zene és a fantasztikus dialógusok csak rásegítenek. A lineáris történetvezetést néhány flashback színesíti - így kapnak bővebb hátteret az egyes szereplők -, maga a film pedig fejezetekre van osztva, ami Greg narrációjával azt az érzetet erősíti, mintha egy könyvet olvasnánk. Nekem ez nagyon sokat hozzáadott a hangulathoz.
A színészek kivétel nélkül remekül teljesítenek. Néhány ismertebb arcot (Nick Offerman, Connie Britton, Molly Shannon, John Bernthal) felfedezhetünk a mellékszereplők között, de a hangsúly itt most a srácokon volt, akik (számomra ismeretlenül is) csodálatra méltó természetességgel játszanak. Ráadásul van a filmben egy olyan cameo, amivel nyugodtan pályázhatnának valami „Minden Idők Legeredetibbje és/vagy Legfantáziadúsabbja” címre.
De, hogy maga a téma így van tálalva, ahogy, abban nem kis része van a remek forgatókönyvnek (a szerző a saját novelláját dolgozta fel), amit egyszerűen nem lehet eleget dicsérni. És nem csak azért, mert a közhelyeket vagy elkerüli, vagy szépen, a saját igényeihez igazítva használja, hanem azért is, mert egyáltalán nem harsány. Ahol humorosnak kell lennie, ott az, de nem úgy, hogy görcsöt kap tőle a rekeszizmunk; finoman van adagolva, vagy épp a háttérben húzódik meg, és végig rendkívül intelligens. Viszont, amikor az kell, hogy a szívünkbe markoljon, minden pátosz nélkül teszi meg, és mégis kiváltja a mély érzéseket: szépen, ahogy a nagy könyvben meg van írva, úgy önt el bennünket az érzelemhullám, igen nagy eséllyel szem nem marad szárazon.
Én mindig azt mondom: nem létezik tökéletes film. Ha az összkép jó is, a befejezésen még mindig elúszhat a dolog, és sok esetben ez sajnos így is van. Ezen a filmen viszont, ha nagyon akarnék is csak nehezen tudnék fogást találni, mégpedig azért, mert olyasmit adott, amit kevés hozzá hasonló. Nehéz egy ilyen élményről a nélkül beszélni, hogy az embernek önkéntelenül össze ne szoruljon a torka, mert ez a befejezés olyan érzelmi töltettel bírt, ami az egész filmet nagyon közel viszi a tökéletességhez, pedig csak egy pár perces képsorral visszautalnak a történet egy pontján elhangzó tanulságra, bármekkora klisé is legyen ez a módszer.
Minden további nélkül meg fogom érteni, ha valakinek nem fog tetszeni, ízlések, és pofonok, ugye, de én akkor is azt mondom, hogy ha van igényetek egy tartalmas filmre, ami szépen egyensúlyozik a dráma és a vígjáték határán (de számomra mégis inkább az előbbi), ezt nyugodt szívvel tudom ajánlani. Akár többször is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.