A szerelem útján (Before We Go)

"Miért van az, hogy minden döntésünk túl kicsinek tűnik ahhoz, hogy az legyen életünk legnagyobb döntése? Néha csak élni kell a lehetőséggel és ugrani."

Nick (Chris Evans) és Brooke (Alice Eve) egy véletlennek köszönhetően találkoznak New Yorkban, a Grand Central állomáson. A lánynak ellopták a táskáját, benne minden pénzével, és személyes iratával, egyedül a hazaútra szóló vonatjegye és a mobilja maradt meg, de ez utóbbi eltörött. Nick egy barátja esküvőjére lenne hivatalos, de semmi kedve elmenni, mert ott lesz az ex-barátnője is az új pasijával. Felajánlja hát a segítségét Brooke-nak, és bár kapcsolatuk kissé döcögősen indul, végül lehet, hogy mindkettőjüknek erre a véletlen találkozásra volt szüksége ahhoz, hogy túl tudjanak jutni saját, személyes problémáikon.

Chris Evans rendezői debütálásában nincs semmi rendkívüli vagy eredeti. Átlagosnak mondható abból a szempontból, hogy már sok olyan filmet láthattunk ezelőtt is, amiben egy srác találkozik egy lánnyal, és átbeszélgetik az éjszakát. Szükségük van a másikra, mert mindketten kapcsolati válságban vannak a maguk módján. Amiben a Before We Go mégis más, az az, ahogy elkerüli, vagy épp ellenkezőleg, felhasználja a romantikus filmek kliséit. Életszagú dialógusaiban önmagunkra ismerhetünk, és ez az, ami nagyon szerethetővé teszi.

Egy negatívumot azért - legyen bármilyen szubjektív - mindenképp a film szemére hánynék: ez így, ebben a formában a lehetetlennel határos. Szinte kizárt dolognak tartom ugyanis, hogy egy Chris Evans jóképűségű szintjével rendelkező srác épp egy olyan gyönyörű nővel találkozzon, mint amilyen Alice Eve. Ez gyakorlatilag képtelenség. Félreértés ne essék, nincs bajom a fiú-találkozik-a-lánnyal típusú sztorikkal, sőt. De ők ketten egyszerűen túl szép emberpéldányok ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Na de nem is a realitás az, amiért romantikus filmet nézünk. Már aki néz ilyesmit persze. Viszont, ha képesek vagyunk efelett szemet hunyni, akkor egy igazán kellemes, szívmelengető élményben lehet részünk.

Mert Chris Evans kifejezetten rutinosnak tűnik elsőfilmes rendezőhöz képest. Jól bontja ki a sztorit, és kézben tartja a dolgokat, olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy nem csak a kamera innenső oldalán kell teljesítenie. Mert, hogy a főszerepet is saját magára osztotta, és el kell ismerni: ez az egyik telitalálat. A szokásos manírjaival dolgozik, szóval nem ez lesz élete alakítása - pedig számomra már bizonyította, hogy jó színész -, de van annyira szimpatikus fickó, hogy elhisszük neki: segítene egy bajba jutott lányon.

A másik hibátlan választás pedig Alice Eve. Mert amellett, hogy valami elképesztően bájos - a heterokrómiája nekem ehhez csak hozzáad, sem, hogy elvenne belőle -, remekül hozza Brooke karakterét, és fantasztikus az összhang Evans és közte. Nem tudom, mennyi közük van egymáshoz civilként, de úgy tűnik, mintha már évek óta ismernék egymást. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak ennyire jól játszanak.

Attól, hogy a sztori maga még nem egy nagy truváj, akad pár szép megoldás benne. Ilyen a kissé remegős, kézikamerás képi világ, ami egészen intim atmoszférát teremt, jó a zeneválasztás, és, mint mondtam, remekül él a zsáner teremtette klisékkel. Hogy csak egy példát mondjak: amikor Nick másodszor is visszamegy a bárba az ex-barátnőjéhez, kilométerekről látszik, hogy mire futhatna ki a jelenet. A forgatókönyv viszont, nem, hogy az ellenkezőjét lépi meg, hanem sikerül rá is tennie egy lapáttal, akárcsak a nyitott befejezésben. Mellesleg megjegyzem, az említett ex-barátnőt alakító Emma Fitzpatrick tökéletesen hiteles az olyan nő szerepében, aki összetörte Nick barátunk szívét.

Azt szoktam mondani: nem kell sok egy jó filmhez. Jelen esetben elég volt két szimpatikus főszereplő, meg a szájukba adott, jól megírt dialógusok. Hogy magunkra ismerünk-e a történetben, az már csak rajtunk múlik. Viszont nem érdemes bedőlni sem a magyar címnek, sem a plakátnak, mert mindkettő egy negédes, uramobocsá nyálas filmet sejtet. Pedig a végeredmény nagyon messze van attól.