Bonnie és Clyde az 1930-as években számos bankot és üzletet rabolt ki, közben több ember (köztük nem egy rendőr) halálát okozva, a nép azonban amolyan Robin Hood-szerűen romantizálta a ténykedésüket, gyakorlatilag rajongva értük, akár a filmsztárokért. A The Highwaymen mégsem róluk szól, hanem az őket elfogó texas rangerekről.
John Lee Hancock, rendező korábbi munkájához hasonlóan a The Higwaymen is lassabb folyású, de tartalmas, feszült, minőségi munka, remek színészekkel és egy érdekes nézőponttal.
Kezdjük is ez utóbbival, mert nem elég, hogy a film egy másik szemszögből mutatja be a sztorit, nem elégszik meg azzal, hogy ez közelebb áll a valósághoz, hanem a bűnöző szerelmespárt gyakorlatilag egyáltalán nem látjuk a játékidő végéig. Tévedés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy nincs hozzájuk kapcsolódó jelenetsor, azonban ilyenkor mindig messziről/sötétben/hátulról mutatja őket a kamera, majdhogynem személytelenítve őket. Tudatos rendezői döntést sejtek a koncepció mögött, mintha még inkább ellenpontozni akarta volna a Bonnie és Clyde körül kialakult romantikus képet. Mintha meg akarná fosztani őket attól, hogy a néző akár a legcsekélyebb módon is bevonódjon. De nem úgy, hogy azt érezzük, ezek nem is emberek, épp ellenkezőleg, mintha azt mondaná, semmilyen szempontból nem többek vagy nem mások, "csak" emberek. Bűnözők, akik már bőven túl vannak azon a ponton, hogy bármit is érezzünk irántuk, és tudnunk kell, hogy a történetük csak egyféleképpen érhet véget.
Ha pedig tényleg így van, ez azért is érdekes, mert ismerjük a sztori végkimenetelét, tudjuk, hogy végül a rendőrök feltartóztatták és gyakorlatilag szitává lőtték őket az autójukban. A bő kétórás játékidő dacára azonban én magam egy percig sem unatkoztam. A feszültség tapintható, az életrajzi filmekben felfedezhető dramaturgiai változtatások nem szembeötlően zavaróak, szükség van rájuk, és jól is vannak alkalmazva. Ezt már csak megkoronázza a remek színészvezetés, valamint Kevin Costner és Woody Harrelson személye. Náluk alkalmasabbat keresve se nagyon találhattak volna a szerepre, ők ketten a bajtársiasság mintapéldái, a karakterdinamika tökéletesen működik köztük.
Szeretem az amerikai gengszterkorszakról szóló filmeket, azaz a The Highwaymen nálam szinte kötelező műsor volt. A végeredmény talán nem filmtörténeti mérföldkő, de kétlem, hogy ez lett volna az eredeti cél. Ez pusztán egy olyan film, amit jó nézni az arra fogékonyaknak. Nekem legalábbis az volt, ha pedig hozzátok is megtalálja az utat, annak csak külön örülök.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.