A Boston Globe oknyomozó újságírókból álló négyfős csapata, a Spotlight, a kétezres évek elején, egyetlen esetből kiindulva leplezte le, hogy a helyi katolikus egyházközösség hogyan tussolja el a gyerekmolesztáló papok ügyeit. A eset kivizsgálása során ugyanis rájöttek, hogy nem elszigetelt példáról van szó, hanem nagyjából 200 papot érint.
A Spotlight az én szememben az egyik legjobb példa arra, hogyan kell jó, megtörtént eseményeken alapuló drámát csinálni. Egyszerre szól a katolikus egyházon belüli romlottságról, és az oknyomozó újságírás fontosságáról, de úgy, hogy egyik sem megy a másik rovására; kényes témája ellenére rendkívül szókimondó, jól átgondolt, részletgazdag, és pont annyira pergő, hogy abszolút nem tűnik fel az amúgy nagyon is indokolt kétórás játékidő.
A film egyetlen eleme, amibe bele tudnék kötni, épp az említett részletgazdagságából adódik, nevezetesen, hogy a nagy számok törvényei alapján néhány történetszál elsikkad. Ennyi. Persze nem tökéletes film, de közel tökéletes élmény, ahogy mondani szoktam. Fontos témát feszeget, de nem vész el az apróságok tömegében, pedig erre is megvolt az esély. Két órán keresztül csak úgy ömlik ránk az információ, de Tom McCarthy, író-rendező elképesztően kézben tartja a gyeplőt: remek ritmusban adagolja a tényeket, és egy pillanatra sem engedi, hogy elkalandozzon a figyelmünk.
A színészek pedig egész egyszerűen hibátlanul asszisztálnak ehhez. Mark Ruffalo, Liev Schreiber, Michael Keaton, Stanley Tucci, Billy Crudup, John Slattery, Paul Guilfoyle, de még Rachel McAdams is, hogy csak az ismertebbeket említsem, de ugyanígy remekel a legutolsó mellékszereplő is.
Én azt mondom, senkit ne riasszon el a pedofil papok témája, mert ez olyasmi, amiről vallási hovatartozástól függetlenül beszélni kell; fontos, hogy az emberek tudjanak róla, nem szabad, hogy a szégyenérzet győzedelmeskedjen a józan ész fölött, és végképp nem szabad a szőnyeg alá söpörni a kérdést. Kell, hogy létezzenek ilyen filmek, mint amilyen a Spotlight, de nem csak ezért, hanem azért is, mert az internet terjedésével ez a fajta klasszikusnak nevezhető újságírás mára kihalófélben van. A magam részéről viszont remélem, hogy sokáig lesznek még olyan emberek, akik beleássák magukat az ilyen horderejű ügyekbe, és hallatni fogják a hangjukat, amikor szükség lesz rá.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.