Zoolander 2

Derek (Ben Stiller) és Hansel (Owen Wilson) egy-egy személyes tragédia miatt fordítottak hátat a divatszakmának, de kénytelenek visszatérni, hogy egy Interpol-ügynökkel (Penélope Cruz) vállvetve megállítsák az őrültet, aki popsztárokat gyilkol, miközben az ifjúság forrását keresi.

Ha azt mondom, hogy a 2001-es Zoolander megosztóra sikerült, szerintem még enyhén fejezem ki magam. Ha valamit, hát azt a filmet tényleg vagy szereti valaki, vagy utálja, kizártnak tartom, hogy lenne középút. És azt hiszem, ugyanilyen finoman fogalmazok, amikor azt mondom: a folytatásra egyszerűen nem lehet felkészülni. Még az olyanoknak sem, akik szerették az első részt.

Mondok egy példát: ha emlékeztek, az előző részben volt egy reklám, amiben Derek hableány hablegényként lubickolt a tengerben. Őrült, de legalábbis teljesen elszállt jelenet volt? Lehet, de akkor még nem láttátok, amint hősünk bőrfiatalító krémet reklámoz tehén-faun-kentaurként, akit nem más, mint Naomi Campbell fej meg. Na EZ a teljesen elszállt! Elképesztő, hogy mennyi kreatív és legalább ilyen őrült ötletet zsúfoltak ebbe a filmbe, de közben a sztori lapos, többször le is ül, a jelenetek véletlenszerűen és szinte összefüggéstelenül követik egymást, folytonosság gyakorlatilag nincs, Owen Wilson karakterével pedig látványosan nem tudnak mit kezdeni. Míg az első részben Hansel egyszerűen Derek szakmai riválisa volt, és csak körülbelül a film felétől-kétharmadától dolgoztak össze, addig itt úgy próbálják beleerőltetni a fő sodorba, hogy közben láthatóan teljesen jelentéktelen, hogy a színen van-e vagy sem. Valószínűleg érezhette ezt a forgatókönyvért is felelős Ben Stiller is, ezért menten írt is országos cimborájának egy családalapítós és egy családegyesítős történetszálat, és bár egyik betegebb, mint a másik, ráadásul mindkettő eredményez egy-egy istentelenül jó cameót, ettől még mindkét szál bűzlik az izzadtságszagtól, annyira direkt az egész.

És sajnos ilyen szinte az egész film. Helyenként már-már a zsenialitás határát súrolja, annyira - jó értelemben - veszettül elmebeteg, viszont minden ilyen részre jut nem kevés olyan is, amiknél csak nézünk ki a fejünkből, mert szó szerint nem értjük, mi történik (ismertebb nevükön: WTF-pillanatok). Az, hogy a főhősök elvileg egytől egyig ostobák, időnként mégis kifejezetten intelligens mondatok hagyják el a szájukat, ezzel épp az üresfejűségüket cáfolva meg - egyúttal pont emiatt hiteltelenné válva -, az már szinte mellékes. Lehet, hogy most azt mondjátok: "túlzás következetességet elvárni egy elszállt vígjátéktól", és lehet, hogy igazatok is van. De kérdem én: nem épp ez lenne a lényeg? Egy filmnek, amely görbe tükröt mutat a divatvilág ürességének és felszínességének, nem pont, hogy következetesen kellene őrültnek lennie, hogy az arra fogékonyak olvashassanak a sorok között? Bevallom, régen láttam már az első részt, de pontosan ilyen emlékeim vannak róla, épp ezért önkéntelenül is felmerült bennem, hogy velem van a baj, vagy ideje lenne újranéznem a korábban látottakat, felülbírálati jelleggel?

Egy-két kivételtől eltekintve csak negatív kritikát olvastam a filmről, az imdb-ratingje is rosszabb, mint az első részé. Szerintem ennyire azért nem borzasztó a helyzet, még, ha a poszt arányaiban ezt is sugallja. Megvan ebben az eredeti film tudatosan őrületbe csomagolt intelligenciája és zsenialitása (ráadásul kinyírják benne Justin Biebert), csak kár, hogy helyenként túltolták.