Összefüggés (Coherence)

Hogyan függ össze egy baráti társaság vacsorapartija, egy a Föld közelében elhaladó üstökös, Schrödinger macskája és a kvantumfizika? Ezeken kívül is felvet még jónéhány kérdést a Coherence, de sajnos csak tessék-lássék válaszolja meg őket, mintha James Ward Byrkit író-rendező lett volna az a bizonyos sokat akaró szarka, akinek nem bírta a farka.

Pedig megvolt benne a kellő potenciál, hogy független filmes berkekben akár egy új klasszikus születhessen, az ilyen kvázi egy helyszínen játszódó, kis költségvetésű kamaradrámába oltott scifikről ez legtöbbször elképzelhető. És az igazat megvallva a Coherence első kétharmada rendben is van. Szinte a semmiből építkezik, ha a minimálisnál is kevesebb előtudással ülünk le elé, egy darabig csak nézünk ki a fejünkből, hogy miről is akar szólni a történet, aztán szaporodnak a rejtélyek, a hangulat egyre feszültebb lesz, mi pedig észre sem vesszük, de máris csikorognak az agytekervényeink, úgy beszippantott minket az események sodra. Kellő pillanatokban még némi ijesztés-faktor is akad, aminek az az érdekessége, hogy úgy tudom, a direktor maga nyilatkozta, hogy a szereplők nem tudták előre, mikor következik be. Állítólag eleve nem is kaptak fix szövegkönyvet, csak vázlatokat az adott szituációkról, a dialógusokat is nagyrészt improvizatív jelleggel vették fel. Ha tényleg így volt, ez eléggé ráerősít az amúgy is intim hangulatra, és mivel az egész filmet kézikamerával rögzítették, olyan érzésünk támadhat, hogy a cselekmény részesei vagyunk. Magukkal a színészekkel sincs különösebb gond, mindenki a maga szintjén játszik, nincs kit kiemelni, amúgy sincs igazán ismert arc köztük, még, ha láthattuk is már némelyiküket itt-ott.

És nem is azt akarom mondani, hogy a finálé rossz, inkább csak hiányérzetet hagyott bennem maga után. Úgy éreztem, több van a dolgok mögött, több magyarázatot vártam volna, de simán el tudom képzelni, hogy pontosan ez volt a rendezői szándék. Azaz, hogy ránk hagyja a kérdések feltevését, és a teóriák kiötlését. Lehet, hogy egyszerűen csak rá akart terelni minket az útra, hogy aztán elengedje a kezünket, hogy magunk boldoguljunk, ez is egy opció. A magam részéről éppen ezért abszolút nem érzem elpocsékoltnak a Coherence szűk másfél óráját, a verdikt csupán annyi, hogy egynél többször nem valószínű, hogy leülnék elé. Jól esett a szürkeállományomnak, még másnap is bennem volt egy kicsit, de ennyi, és nem több. Pedig lehetett volna.