Szinte még bele se kezdtem a sorozatba, már borítékolható volt, hogy erről irtó nehéz lesz spoilerek nélkül beszélni. A sztori ugyanis leginkább a nemtudásra épít, és mi is úgy járunk a legjobban, ha előzetes ismeretek nélkül ülünk le elé. Én magam egyetlen trailert sem néztem meg, a kritikákat is messze elkerültem, annyit tudtam csupán, hogy egységes a sorozat megítélése: mindenki dicséri. A cselekményt sem ismertem behatóan, amennyit viszont tudtam róla, annyi elég is volt, hogy megvegyen kilóra:
Egy energiaügyi épületnek álcázott titkos kormánylaborból elszabadul valami, ezzel párhuzamosan pedig megszaporodnak a titokzatos eltűnések a közeli kisvárosban. Többek között a tizenegynehány éves Will Byersnek is nyoma vész, amúgy is labilis anyja emiatt az összeomlás szélére kerül, különösen azért, mert senki sem hisz neki, bármit is állít. A helyi rendőrség keresőcsapatokat toboroz, de Will három barátja is nyomozásba kezd a saját szakállára, ebben pedig segítségükre van egy különleges képességekkel bíró kislány, aki pont ugyanekkor tűnik fel a környéken.
Bár az alkotók saját bevallásuk szerint egyebek közt Steven Spielberg, John Carpenter vagy éppen Stephen King nyomdokaiban járnak, nekem kapásból a Super 8 hangulata ugrott be ezt a nyolc részt nézve. Tisztában vagyok vele, hogy J.J. Abrams 2011-es filmje is építkezett a nagy elődökre, de a 80-as évek korhangulatának (nem mellékesen rendkívül precíz) megidézése, a kisvárosi környezet, vagy az, hogy talpraesett kissrácok indulnak a rejtély nyomába, nekem mind az említett mozit juttatta eszembe. A hasonlóságok számlálása persze itt nem kellene, hogy megálljon, de ahelyett inkább hangsúlyoznék egy jelentős különbséget: a Stranger Things nem scifi, sokkal inkább természetfeletti thriller, ráadásul a jobbak közül való. Az egyöntetű hype miatt pedig még azt is megkockáztatom, hogy akár kultklasszikus is válhat belőle.
Merész kijelentés? Lehet. De egyrészt ez még nyilván nem eldöntött tény, majd az idő megmondja a tutit, mint mindig, másrészt rengeteg erénye van, ami a nagyok közé emelheti.
Először is a történetvezetés. Mindössze nyolc, egyenként átlag háromnegyed órás epizódról beszélünk, a sztoriban épp ezért gyakorlatilag nincs üresjárat. Minden a helyén van, jó ritmusban bomlanak ki az események, a feszültség is hibátlanul van adagolva; a légkör eleve (jó értelemben) nyomasztó, de nem kevés ijesztés-faktor is akad, a hatásos, és nem a hatásvadász fajtából.
Elképesztően jó a casting. Az anyát alakító Winona Rydert például mindig is kedveltem, de itt és most ugrásszerű különbség van a teljesítményében az általam tőle eddig látottakhoz képest. A legkevésbé sem a színésznőt láttam, amint szerepet játszik, tökéletesen eggyé vált a figurával. Matthew Modine pedig még az egyetlen arckifejezésével is elég fenyegető tud lenni. De akik abszolút viszik a pálmát, azok a gyerekszereplők. A három főhős is remek, elsőosztályúan működik közöttük a dinamika, de a kislányt alakító Millie Bobby Brown egész egyszerűen fantasztikus. Jegyezzük meg a nevét, amondó vagyok, mert ilyen kvalitásokkal még sokra viheti. Azt pedig, hogy maga a forgatókönyv mennyire jó, mennyire egyben van, talán az példázza legjobban, hogy az eltűnt kisfiúért, Willért úgy tudunk izgulni, hogy a sztori legalább 70 %-ában nincs is jelen. Nem tudunk meg róla túl sokat, de az a néhány flashback, amit kapunk, épp elég ahhoz, hogy megkedveljük.
A 80-as évek hangulatának megidézése közelít a tökéleteshez. Ruhák, frizurák, kocsik, ahogy az emberek viselkedtek akkoriban, ez mind-mind a helyén van, de ami végképp fölteszi az i-re a pontot, az a soundtrack. Ennyi remek, és nem utolsó sorban hatásosan összeválogatott zenét már régen hallottam egy rakáson, a főcím szintipop aláfestése pedig még akkor is zseniális, ha én magam sohasem szerettem a szintipopot.
Ha elkap benneteket a retró-láz, szeretitek a misztikus történeteket, szerettek gyerekszereplőkért, vagy velük együtt izgulni, és nem riaszt vissza az időnként kifejezetten váratlan félelemkeltés, én azt mondom: a Stranger Things nektek való. Fáradtan kezdtem neki, de már nagyon meg akartam nézni, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy már az ötödik epizódnál tartok, úgy beszippantott. Ritkán fordul elő velem ilyesmi, de minden alkalommal értékelem. A nyolc rész egy elég gonosz cliffhangerrel ér véget, de ha lesz folytatás, ha nem, ez így egyben kerek egészet alkot, épp ezért mindenképpen ajánlom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.