Tramps

Ellie (Grace Van Patten) és Danny (Callum Turner) futárok, akiknek egy rablásból származó aktatáskát kell leszállítaniuk a megadott helyre és időre. De mivel a fiú az épp sitten ülő bátyját helyettesíti csak, némi félreértés miatt nem a megfelelő embernek adja oda a küldeményt. A megrendelőnek azonban nem okozhatnak csalódást, így a saját kezükbe veszik az ügyet, azaz megpróbálják visszaszerezni a táskát. És közben egymásba szeretnek.

Már megint a jó öreg "egy fiú találkozik egy lánnyal"-sztori, mondhatnánk, de nem lenne teljesen igazunk. Igen, a fiú találkozik a lánnyal, és a kezdeti távolságtartás szép folyamatosan feloldódik köztük, de úgy, hogy közben a film nagyon ügyesen elkerüli az ilyenkor szokásos kliséket, és bármennyire is másodlagos a rablás történetszála, végül abban is felkerül az i-re a pont. Ismerős elemeket fogunk látni, de garantálom, hogy ilyen leosztásban még sosem volt hozzájuk szerencsénk.

Ismeritek az érzést, amikor már egy ideje vágytok egy olyan élményre, amibe az esetleges hibái ellenére sincs szívetek belekötni? Számomra ilyen volt a Tramps 80 perce, észre sem vettem az idő múlását, csak azt, hogy szinte végig mosolygok a film alatt. Először is azért, mert van benne egy kis (a szívemnek kedves) road movie jelleg: Ellie és Danny New York külvárosába (és vissza) kell utazzanak az elkallódott aktatáska miatt, a sztori azonban mindössze egyetlen napot ölel fel, és szinte végig beszélgetnek. Másodszor hibátlan a soundtrack. Még, ha az adott zenei betéteket nem is hallottuk eddig sehol, én akkor is azt mondom, a képekhez tökéletesen illenek. Harmadrészt New York és a külváros talán még sosem volt ennyire élő, nyüzsgő, mintha maga a város is a film egyik szereplője lenne. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a képek hátterében tébláboló emberek nem statiszták, csak szimpla átlagpolgárok, akik épp a forgatás helyszínein jártak, az egész annyira természetes. Negyedszer pedig Grace Van Patten és Callum Turner kettőse: emberiek, szimpatikusak, és tökéletes köztük a kémia az első perctől az utolsóig.

A kamerakezelés és az atmoszféra rendkívül intim. Rengeteg a közeli, és a kézikamerás felvétel, a néző szinte a szereplők közelében érzi magát. Valahogy szinte a legelejétől berántott a film, egyszerűen jó volt nézni, ahogy a két fiatal között fokozatosan megtörik a jég, és átadják magukat annak a jellegzetes, de megmagyarázhatatlan érzésnek, hogy ebből még bármi lehet. A félénkségük leküzdése, az elejtett pillantások, meg az ilyenkor jellemző "egy lépést előre, kettőt hátra", ez mind olyasmi, amiket mindannyian átéltünk már; egy szó, mint száz, emberközeli. És mivel alapvetően romantikus filmmel van dolgunk, van olyan jelenet is, hogy a szereplők futnak egymás felé, de a Tramps még ezt a közhelyet is jól használja, de nem egy szokványos végkifejletre, hanem egy tökéletes érzelmi csúcspontra és befejezésre.

Ha akarnék se tudnék rosszat mondani róla, mert nekem pontosan olyan érzés volt, amit mostanában ritkán éltem át egy filmet nézve. Ettől függetlenül a nagy számok kíméletlen törvénye miatt nyilván nem fog mindenkinek tetszeni, de azért én mégis mindenkinek ajánlom, ha egy kellemes szűk másfél órányi szórakozásra vágytok. A Tramps ugyanis pontosan olyan élmény, amire én azt szoktam mondani: nem kell sok egy jó filmhez, és soha rosszabbat ennél.