Mi teszi az embert emberré? Érezhet-e egy gép? És ha igen, hogyan befolyásolja az előre betáplált programozását? Bele lehet-e szeretni egy testetlen, de személyiséggel rendelkező hangba? Meddig tud egy tanulásra is képes mesterséges intelligencia együtt haladni az emberrel, mikor hagyja el, és ez milyen veszélyekkel járhat?
Ilyen, és ehhez hasonló kérdések jutottak eszembe, mikor először hallottam Spike Jonze filmjéről, és tudtam, hogy meg kell néznem.
Theodore (Joaquin Phoenix) a nem túl távoli jövőben éli visszahúzódó, magányos életét, és nem igazán képes valódi emberi kapcsolatok kialakítására. Levélíróként dolgozik, azaz mások helyett ír személyes hangvételű leveleket évfordulókra, születésnapokra, hasonlókra. A felesége már több, mint egy éve elköltözött tőle, de ő még mindig nem képes aláírni a válási papírokat, és még a barátai által összehozott randival (Olivia Wilde) sem tud igazából mit kezdeni, pedig azzal a nővel láthatóan könnyű dolga lenne. Aztán egy nap letölti egy cég legújabb operációs rendszerét, amit személyre szabott, egyéniséggel rendelkező mesterséges intelligenciaként hirdetnek. A magát Samanthának nevező OS (Scarlett Johansson elképesztően szexis hangja) igazi eszményi társ: kedves, érdeklődő, fejlődőképes, nyílt és vidám, akár a tökéletes barátnő is lehetne, csak éppen teste nincs. Theodore mégis azon veszi észre magát, hogy szépen, lassan beleszeret ebbe a hangba.
Joaquin Phoenix hálás szerepet kapott, mert bár nem túl széles érzelmi skálán mozog, mégis olyan repertoárt vonultat fel a mesterségéből, hogy öröm nézni.
Scarlett Johansson-t pedig már az Elveszett jelentés óta kedvelem, mert bár nem túl nagy tehetség, a szerepeiben igazából mindig jó munkát végez. És plusz pontként mellette szól, hogy bár igencsak felkapott, mégsem állt be a többi hollywoodi vézna, két lábon járó röntgenkép közé, hanem megmaradt az az átlagos testalkatú, tipikus "van mit fogni rajta"-típus. Viszont amit ebben a filmben a hangjával művel, az egyszerűen káprázatos. Csak sajnos épp az a baj, hogy közben képtelenség elvonatkoztatni, ha megszólal, őt látjuk, pedig Samanthának ténylegesen testetlennek, arctalannak kellene lennie.
És, hogy kaptam-e választ a fenti kérdésekre? Nem igazán. De talán a cél nem is a válasz volt, hanem, hogy megfogalmazódjanak bennünk a kérdések. Mert a film inkább arra fókuszál (és ezt nagyon jól teszi), hogy Theodore hogyan éli meg egy kapcsolat kezdetét és végét, hogy hogyan nyílik meg ettől a kapcsolattól a világnak, hogy vedli le a zárkózottságát és bújik elő a csigaházából?
Olyan ez a film, mint a szerelem: sodródni kell vele, ezzel a "társadalmilag elfogadott őrület"-tel, bármilyen abszurd is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.