Tökéletes hang 2 (Pitch Perfect 2)

Az amerikai elnök születésnapján történt kínos fiaskó után a Bardeni Bellák egyetlen esélye, ha megnyerik a Koppenhágában rendezett "A Capella Világbajnokság"-ot, és ezzel lemossák a nevükön esett szégyenfoltot.

Nem gondoltam, hogy egy mondatban össze tudom majd foglalni a film tartalmát, bár az első rész sem az összetett sztorivezetés miatt maradt meg bennem. A hollywoodi profitgyárban úgy gondolhatják, hogy - véleményem szerint, eredeti ötlet híján - mindenből kell egy második rész. Pedig ez a folytatás körülbelül annyira volt indokolt, mint annak a bizonyos a capella fiúbandának a feltűnése a film 10. percében. Igen, eltaláltátok: semennyire.

Na de ne ítéljünk elsőre, nézzük inkább, miből élünk.

Először is fontos megjegyezni, hogy rendezőcsere történt. A direktori munkálatokat ezúttal az az Elizabeth Banks látta el, akit komikaként a magam részéről eléggé kedvelek, és meg kell, hogy mondjam, rendezőként sincs oka szégyenkezni ahhoz képest, hogy ez az első nagyjátékfilmje. Az első rész nagy erősségét, azaz a hangulatát sikerül továbbvinnie, az már nyilván nem - vagy nem csak - az ő hibája, hogy egy ilyen, egy mondatban is összefoglalható történetben nincs 5 perc híján 2 órányi játékidő.

És ezért is kapunk olyan felesleges, sőt, néha kifejezetten öncélú és sehová sem tartó jeleneteket, mint amilyen például az említett fiúbanda feltűnése a színen, vagy egy teljes magánéleti szál, ami Fat Amy nevéhez kötődik. Ez utóbbi pedig azért is fájó egy kissé, mert az Amy-t alakító Rebel Wilson mindenféle erőlködés nélkül, és látható örömmel csinál magából hülyét. Az ilyen őszinte, önironikus bohóckodást mindig tudom értékelni, mert az látszik belőle, hogy az adott színésznek - jelen esetben színésznőnek - nincsenek önértékelési problémái, elfogadja saját magát úgy, ahogy van. Vagy, hogy egy klasszikust idézzek: "magamat kigúnyolom, ha kell..." Viszont, ezek a szegmensek szinte bűzlenek az izzadtságszagtól, ahogy megpróbálják beleerőltetni a történet fonalába, csak azért, hogy hosszabb legyen a játékidő. A szakzsargon ezt hívja úgy, hogy filler.

És még egy negatívumot meg kell jegyezzek azzal kapcsolatban, hogy bizonyos karakterekkel egyszerűen nem tud a szkript mit kezdeni. Beccáéra gondolok. Egyrészt háttérbe szorították, pedig elvileg ő lenne a főszereplő, másrészt ugyan az első rész végén összejön egy sráccal az egyik "rivális" énekcsoportból - sőt, ott a sztori ívébe ez a szál szervesen be van építve -, most ahelyett, hogy ezt itt kibontanák, Becca egy teljesen más úton indul el. Értem én, hogy próbálunk valami üzenetet csempészni a mondanivalóba, hogy az egyetem után majd el kell helyezkednie a való életben, kell, hogy legyen munkája, meg hasonlók, de nehogy már az élet nagy kérdéseivel akarjon foglalkozni egy olyan film, amiben az egyetemisták szó szerint nem csinálnak semmit az éneklésen meg a bulizáson kívül. Tényleg, a szó lehető legszorosabb értelmében egyetlen tanórát sem mutatnak, sőt még olyan jelenet sincs, amiben a diákok esetleg tankönyvekkel a kezükben flangálnának bárhol, de közben meg olyan kérdéseket pedzegetünk, hogy mi lesz, ha majd lediplomázunk?

De, hogy ne csak negatívum legyen, mondom, mi az, ami viszont még mindig remek:

Elsősorban a korábban már szintén említett hangulat. A poénok megfelelő ütemben jönnek, ettől az egész olyan, mintha szinte végig mosolyognánk, de az érzelmi csúcspontok is a helyükön vannak. Ha választanom kellene ez utóbbiak közül, két kedvenc jelenetet mondanék: először is a Cup Song a capella-verziója a tábortűznél (itt az eredeti videoklip, ha valakit érdekel). Tökéletesen időzített, már-már megható pillanat, ahogy az első rész egy jelentőségteljes momentumát ilyen szépen keretes szerkezetbe foglalták. A második kedvenc pedig maga a zárójelenet, ami megmutatja, hogy az eredeti zene mindig többet ér.

A színészek is jól teljesítenek. Persze Anna Kendrick nem titkoltan a kedvenceim közt van, ami a szemcukor-faktort illeti, de a színészi tehetsége és az énektudása is remek. Az új arcok közül pedig Hailee Steinfeld-et emelném ki, mert az ő színészi kvalitásairól már korábban meggyőződhettem ugyan, de szintén igen szép hangja van. És mindenképp megemlítem a német énekcsoportot, mert egyrészt kellően viccesek, másrészt vérprofi a koreográfiájuk (Game of Thrones-rajongóknak pedig egy belsős poén, avagy a pillanat, amikor rájössz, hogy a két személy egy és ugyanaz). Akik viszont gyakorlatilag az összes jó poént szállítják, az az Elizabeth Banks - John Michael Higgins páros. Zseniálisan cinikus a kettősük, ahogy nem csak, hogy mindenkinek, de még egymásnak is beszólogatnak, és az ég világon semmire nincsenek tekintettel.

És fantasztikusan sokrétű a zenei repertoár (a Universal-logó a capellában jó alapozás). A magam részéről - már csak a koromból adódóan is - szívesen hallgattam volna többet is a 90-es évek klasszikus slágereiből, de értem azt is, miért inkább a mai zenét tolták az előtérbe. Alapvetően nem az én korosztályom a célközönség, ezt beláthatjuk.

Tudtommal berendelték a harmadik részt. Ha eddig még senkinek sem jutott eszébe, akkor én ezen a ponton szeretném bedobni az "Intergalaktikus A Capella Bajnokság" ötletét az ilyenkor kötelező brainstormingba, mert ezt tényleg nem tudom, hova lehet fokozni. Minden esetre, ha továbbra is inkább a feelgood-vonalat erőltetnék, és nem a feleslegeket, én vevő lennék rá, pedig ez tényleg egy tökéletesen indokolatlan folytatás. De annak legalább jó hangulatú.