Nosztalgia rovat: Jurassic Park

"Az élet utat tör magának."

Több, mint 20 év távlatából másként tekintünk egykori kedvenceinkre. Ami gyerekként tetszett, egyáltalán nem biztos, hogy felnőtt fejjel, számtalan megtekintett filmmel a hátunk mögött is tetszeni fog. És nem csak azért, mert esetleg kivitelezési szempontból megöregedett az adott film, hanem azért is, mert a mi szemünk is kritikusabb, és olyasmit is észre veszünk, ami annak idején kevésbé vagy egyáltalán nem tűnt fel.

Persze nem minden film Jurassic Park. Egy ilyen régi mozgókép esetében a tartalom ismertetésétől eltekintenék, azt viszont mindenképpen kijelenteném, hogy a véleményem sokadik megtekintésre sem változott. Mert, ha egyetlen jelzővel kellene illetnem a filmet, azt mondanám: gyermeki lelkesedés. Ez az, ami áthatja ezt a valamivel több, mint két órát az elejétől a végéig, és ez az, ami miatt én is újra és újra előveszem, és ahogy meghallom a zenei főtémát, azonnal fülig ér a szám.

Nem hagyott bennem mély nyomot a modern kori utód, pedig a mozi óta már újranéztem. Ami a régiben megvolt, nyomokban sem találtam az újban, hiányzik belőle az az érzés, amitől tátva marad a szám. Ha megengedtek egy személyes adalékot: amikor a Jurassic Parkot limitált szériában - és 3D-be konvertálva - újra vetítették a mozik úgy két éve, mindenképpen meg akartam nézni, mert egyrészt a 90-es években csak VHS-en láttam itthon, másrészt kíváncsi voltam, milyen lehet egy 20 éves film nagyvásznon. És azt kell, hogy mondjam, felülmúlta a várakozásaimat. Nyilván a multiplex-élmény is hozzátett ehhez, meg aztán a nosztalgia-faktorról sem feledkezhetünk el, de én ugyanolyan jól szórakoztam rajta, mintha először látnám. Pedig az elmúlt években szerintem már mindenki látta legalább hússzor.

A kritika apropója egy friss megtekintés, és ezúttal tudatosan készültem rá. Több-kevesebb sikerrel megpróbáltam olyan szemmel nézni, mintha csak egy átlagos film lenne, amiről aztán majd írni fogok egy posztot. Na és mit gondoltok, mi derült ki? (azon kívül persze, hogy a filmmel kapcsolatban a bennem élő gyereket nem egyszerű elnyomni) Az a bizonyos emlegetett nosztalgia-faktor vastagon elleplezi a film hibáit.

Kivesézhetném pontról pontra, milyen kisebb és nagyobb hibát vettem észre, de két okom is van rá, miért ne tegyem meg. Egyrészt senki élményét nem akarom elrontani, mert az olyan lenne, mint amikor azt mondja valaki: ne gondolj a kis, fehér elefántra, de onnantól kezdve másra se tudsz gondolni. Ha felhívnám a figyelmet a film hibáira, egyúttal hangsúlyosabbá tenném őket, már persze, ha magatoktól nem láttátok volna azokat eddig. Nekem legalábbis volt olyan, ami sokadik megtekintés után is csak most tűnt fel. A másik ok pedig még ennél is kézenfekvőbb: ez egy jó film. Ilyen egyszerű. Minek azon rugózni, hogy melyik szereplő mit, miért és hogyan csinál, nem is beszélve a forgatókönyv időnkénti blődségeiről. Ha képes vagy mindannyiszor széles mosollyal hátradőlve nézni a filmet, akárhányszor leadja valamelyik tévécsatorna, akkor tökfelesleges is lenne hibákról beszélni. Hangsúlyozom: gyermeki lelkesedés.

A színészekről is csak pár szóban emlékeznék meg. Sam Neill remek, mindig elmosolyodom, ahogy ráközelít a kamera, akárhányszor valami jelentőség-teljeset kell mondania. Laura Dern és közte tökéletesen működik a kémia, kifejezetten aranyosak együtt. Dern amúgy nem az a klasszikus szépség, inkább amolyan van-benne-valami kategória, de a játékába abszolút nem tudnék belekötni. Jeff Goldblum viszont….hát szóval ő Jeff Goldblum. Istencsászár a fazon, az egyik legszórakoztatóbb tudós-karakter a filmtörténelemben. Csakis ő képes olyan pózban feküdni az irányítótermi jelenetben, hogy hiába sérült le a lába 5 perccel azelőtt, ha letörölnénk a vért a mellkasáról, így, ahogy van, a kigombolt ingével együtt mehetne egy magazin címlapjára. Egyszerűen hibátlan. Richard Attenborough (igen, ő bizony a természetfilmes David Attenborough testvére) szintén zseniális, a szinte bármilyen élethelyzetben idézhető egysorosával együtt: „nem spóroltam semmit!”  Wayne Knight, a rettenetesen elhízott, tenyérbemászó számítástechnikus szerepére szintén remek választás volt, csak úgy, mint a láncdohányos Samuel L. Jackson. A gyerekszereplők is jók, nem idegesítők, mint ahogy az általában ilyenkor lenni szokott, vagy legalábbis nem esnek át a ló túloldalára.

De persze a film igazi főszereplői mégis csak a dinoszauruszok, tőlük marad tátva a szánk, miattuk ülünk le a képernyő elé. És 20 év ide vagy oda, még mindig nagyon jól néznek ki. Ha nagyon akarom, persze látom, hol lóg ki a CGI, és tudom, mitől annyira robotszerűen darabos a T-Rex mozgása, ha csak a fejét látjuk. Rengeteg ugyanis a praktikus effekt, nagyon sok mindent megcsináltak makettekkel és bábokkal, és a mozgás mindig elárulja a hidraulikus belső szerkezetet, de őszintén, kit érdekel, amikor ilyen az összkép? Mi is menekülnénk a Tyrannosaurus elől, szívesen etetnénk Brachiosaurus-t és hihető a beteg Triceratops is. Mert Spielberg eléri, hogy elhiggyük neki. Átragad ránk a lelkesedése, ami minden egyes képkockából csak úgy árad felénk.

Sok filmet láttam eddigi életemben, de keveset szeretek ennyire, mint a Jurassic Parkot, mert kevés az olyan, ami a szó legszorosabb értelmében minden egyes alkalommal ugyanazt az élményt nyújtja, mégpedig a felhőtlen szórakozást. Ha ámuldozni támad kedvem, ezt a filmet bármikor elő tudom venni, még akkor is, ha a dialógusok java részét már kívülről tudom. Fogalmam sincs, milyen lesz újabb 20 év múlva, hogy a nosztalgia akkor is ilyen erősen rányomja még a bélyegét, vagy addigra látványosan öregszik majd meg. De nem is érdekel, mert akárhogy is lesz, addig még rengeteg víz lefolyik a Dunán, és ez az idő egyúttal számtalan újranézést is jelent.