Max (Taissa Farmiga) három évvel ezelőtt veszítette el színésznő édesanyját (Malin Akerman), akinek a legnagyobb sikere egy slasher-horrorban, a Camp Bloodbath-ban volt, ami azóta egy szűk rajongótábor kultklasszikusává vált. A rajongók kérésére Max elmegy a film nosztalgiavetítésére, de a moziteremben tűz üt ki, amely elzárja a kijáratokat, így a lány és barátai az egyetlen lehetséges menekülési útvonalat választják: a vetítővásznon lyukat vágva a mögötte található vészkijáraton menekülnének el. Ám de ahelyett, hogy kijutnának a moziból, a film helyszínén találják magukat. Adott tehát a feladat: megúszni azt, hogy a film főgonosza őket is kinyírja a többi szereplővel együtt.
A slasher-horroroknak vannak bizonyos alapvető szabályai. Teszem azt, ha valamelyik szereplő túl kurvás, vagy kanos, tuti, hogy meghal. Ha szexelnek is, akkor garantáltan. És mindig akad egy szűzlány, aki a film végén kicsinálja a főgenyát - erre utal az angol cím is. Leginkább ezek elé állít görbe tükröt most taglalt filmünk, és bár ezt kissé felületesen teszi, attól még rendkívül szórakoztatóan.
Nem én vagyok a legnagyobb horror-rajongó a Földön, ez azért köztudott, de a fenti szabályokkal azért én is tisztában vagyok. Mint ahogy azzal is, hogy filmünk machetés genyája felettébb hasonlít Jason Voorheesre a Péntek 13-filmekből, de ez utóbbi nyilván szándékos. Nincsen ezzel semmi baj, ha már klasszikus horrorokat parodizálunk, kell egy ikonikus gonosz.
A gond inkább azzal van, hogy az alkotók nem mennek ennél tovább. Vették ezt a néhány szabályt, és ezek paródiáira építették föl a film ívét, de közben beleszuszakoltak még egy anya-lánya drámát, egy minimális szerelmi szálat, és egy régen-barátok-voltunk-de-eltávolodtunk-most-béküljünk-ki kérdéskört is. Túl sok a mellékvágány, így a lényegre nem jut annyi idő, mint kellene. Ez persze nyilván leginkább azoknak okozhat hiányérzetet, akik nálam több slashert néztek, és esetleg ettől a filmtől várták a Nagy Tiszteletadást a klasszikusok oltárán. Ez sajnos elmarad, minden más viszont rendkívül szórakoztató.
A szereplőkre nem térnék ki külön, elég szimpatikusak, és jól is játszanak, főleg ahhoz képest, némelyikük milyen gyorsan fűbe harap. Az eredeti Camp Bloodbath-sztoriban ugyanis csak heten vannak, viszont Max és barátai révén ez a szám majdnem a duplájára ugrik, így bőven van kit lemészárolni. Az alkotók pedig nem fukarkodnak, egészen változatos halálnemeket láthatunk, többségük kifejezetten vicces, ahogy annak lennie kell.
Akad viszont néhány tényleg eredeti ötlet is: a flashback fekete-fehér képsorai, és az ezzel való játék, a lassított jelenet, a feliratok a filmben, vagy a gonosz zenei témája, mind olyasmik, amilyen megoldásokat nemigen láthattunk még máshol. A CGI persze erősen B-filmes, de alapból látszik, hogy nem volt túl nagy a büdzsé, szóval ezt nem róhatjuk fel hibaként.
A múltidézésnek viszont nem kedvez a korhatár besorolás, legalábbis abban az értelemben, hogy a megidézett filmekben literszámra folyt a vér, és hát volt pucérkodás is. Ez utóbbi nem hiányzott annyira, de sajnos a mészárlás java része vagy kamerán kívül zajlik, vagy csak egy pillanatara mutatják, esetleg elmismásolják azzal, hogy sötétben van fölvéve.
Talán úgy tűnhet, hogy keserű a szájíz, pedig nem. Hamar elrepült ez a másfél óra, és bár nem csapkodtam a térdemet a röhögéstől, a feelgood-hangulat azért bőven megvolt. A stáblista alatt ráadásul vannak kimaradt jelenetek is, így tanúi lehetünk annak, hogy a srácok is igencsak jól érezték magukat. Ennyit akartak ők, nem többet, és ezt majdnem hibátlanul sikerült is véghez vinniük. Hasonló témában a nagy kedvencem, a Tucker and Dale vs. Evil szintjét nem üti meg, de egyszer remek kikapcsolódás volt.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.