"A jeges víz, amiben Adaline elmerült, a testéből anoxiás reflexet váltott ki, ennek következtében azonnal leállt a légzése, és lelassult a szívverése. Két percen belül Adaline Bowman testhőmérséklete 30 fokra süllyedt. A szíve megszűnt dobogni. 8 óra 55 perckor egy villám csapott bele az autóba, ami fél milliárd voltnyi feszültséget sütött ki, és 60 ezer ampernyi áramot termelt. Ennek háromféle hatása lett. Először is a töltés defibrillálta Adaline Bowman szívét. Másodszor kizökkentette a lányt az anoxiás állapotából, minek következtében két perc múltán először vett lélegzetet. Harmadszor a DNS elektronkompressziós elve alapján - amit Von Lehman 2035-ben fedez majd fel -, Adaline Bowman ettől fogva védetté vált az idő pusztításával szemben. Soha többé nem öregedett egyetlen napot sem."
Már 60 éve, hogy Adaline Bowman (Blake Lively) egy autóbaleset, és a körülmények csodával határos összejátszása folytán nem öregszik. Jelenleg Jenny Larson álnéven éli hétköznapjait San Francisco-ban, de úgy érzi, épp itt az ideje, hogy lecserélje identitását, és elköltözzön Oregonba. Sosem marad ugyanis túl sokáig egy helyen, nem akarja, hogy bárkinek is feltűnjön az állapota. Épp ezért nem is enged senkit túl közel magához, és ez így is maradna ki tudja, meddig, ha egy szilveszteri partin nem futna össze a jóképű és megnyerő Ellis-szel (Michiel Huisman).
Az olyan romantikus filmeket szeretem, amikben van valami plusz. Azokat, amik nem a jól bevált - vagy inkább unásig ismételt - vonalon haladnak: csinos nő, jóképű pasi, szerelem első látásra, az első csók, a szakítás, a kibékülés, végül pedig elhajtanak a naplementébe. Most taglalt filmünk távolabb nem is állhatna az említett unalmas típustól, pedig megvan benne minden a felsorolt elemek közül, de a tálalás az, ami eredetivé és szerethetővé, szívmelengetővé teszi.
Vegyük például a csinos nőt: Blake Lively szemrevaló teremtés, de nem túlságosan. Láttam már néhány filmben, de azon kívül, hogy takaros biodíszletként funkcionált, semmi másra nem emlékszem. Itt viszont remek volt. Rengeteg a közeli felvétel az arcáról, és tényleg nagyon szépek a vonásai, lágy hangja pedig valami megfoghatatlanságot kölcsönöz a karakterének. Szándékosan nem hangsúlyozzák túl a szépségét, mert ez jelen esetben csak eszköz, hogy a magányosságát érzékeltessék vele. Értsd: nem elég átok számára ez a kvázi-halhatatlanság, de ilyen külsővel nem sok férfi állna ellen neki, pedig Adaline épp ezt akarja elkerülni. Nem akarja végignézni, ahogy a szeretett férfi elsorvad mellette, miközben ő semmit sem változik az évek során. Lively pedig jól ragadja meg a karakter ezen aspektusát, lehet, hogy behelyettesíthető az alakítása bármelyik hozzá hasonló szépségű színésznőével, de a teljesítményébe akkor sem tudnék belekötni.
És ugyanez elmondható Michiel Huisman-ről is, azaz jóképű, de nem túlságosan. Game of Thrones-rajongóknak amúgy ismerős lehet a fiatalember, én végig biztos voltam benne, hogy láttam már valahol, de utána kellett nézzek, hogy megtudjam: ő alakítja Daario Naharis-t az említett sorozatban. Ellis és Daario karakterében felfedezhető némi hasonlóság, de persze ehhez hozzájárul az is, hogy Huisman hasonló eszköztárral alakítja mindkettőt. Aki a sorozatban kedvelte, az szerintem itt sem fog csalódni.
És, ha már a színészekkel kezdtem, mindenképp kiemelném Harrison Fordot, mert bár csak a film utolsó egyharmadában látható, remek játéka most is üde színfolt. Igazán szimpatikus vonás, hogy érzékeny alakításával még egy ilyen kis szerepnek is ekkora mélységet képes adni.
Adaline és Ellis megismerkedésében semmi újszerű nincs, viszont a színészek remek dialógusokat kaptak, így maximum utólag belegondolva jöhetünk rá, hogy bizonyos jelenetek micsoda közhelyekből épülnek fel. A filmet nézve ez nem, hogy nem szembetűnő, hanem inkább az eredetiség látszatát kelti. A szakítás utáni kibékülés például kifejezetten humoros. Rutinos nézők persze könnyen kikövetkeztethetik, hogy merre fog haladni a történet, de végig ott van benne a lehetőség, hogy nem tudhatjuk, mire is lyukadunk ki a végkifejletben, és ez sokat hozzátesz az élményhez. Csak úgy, mint a narrátor alkalmazása.
A fényképezés viszont csodás. Szép, hosszan kitartott snitteket kapunk, San Francisco környéke - a Golden Gate híd túloldalán - amúgy is gyönyörű. A zene pedig tökéletesen igazodik ehhez, lágy dallamai együtt úsznak a képsorokkal.
Ha csak az előzetest, vagy a film eredeti plakátját látom (szándékosan nem azt illesztettem be ide), biztos vagyok benne, hogy nem néztem volna meg, ezért is jó, ha az ember értesül innen-onnan néha az ilyen filmek létezéséről, mert könnyen előfordulhat, hogy kellemes meglepetés éri. Számomra megvolt az a bizonyos plusz, ami ahhoz kell, hogy kiemelkedjen az átlagból, még az is könnyen lehet, hogy újranézem valamikor. Szóval szokás szerint ne higgyetek a trailer közhelygyűjteményének és hangzatosnak szánt beharangozójának, csak tegyetek egy próbát, hátha nálatok is bejön a meglepetés.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.