A nantucketi Essex bálnavadászhajó tragédiájának története, az utolsó túlélő, Tom Nickerson elbeszélésében, mely arra ihlette Herman Melville-t, hogy megírja a Moby Dicket.
...avagy hogyan rendezett közepes filmet Ron Howard? Ugyanis az In the Heart of the Sea két, az összképet jelentősen befolyásoló problémával küzd: 1.) az időnként borzalmasan műterminek tűnő trükkök és 2.) a fim teljes második fele. Pedig erre a sztorira senki nem mondhatja, hogy nem volt meg benne a kellő potenciál.
Ron Howard nagyon ért a feszültségkeltéshez, és a karakterábrázoláshoz, és ami a játékidő első felében a hatás fokozását illeti, minden rendben is van. Bár a figurákat csak néhány tulajdonsággal vértezi fel, ez, és a színészi játék elég ahhoz, hogy azonosulni tudjunk velük, vagy sem, ha épp az ellenpólusról van szó. Owen Chase karaktere némileg arrogáns, de Chris Hemsworth alakítása nem fordul át ripacskodásba, megvan benne az a karizma, ami nem juttatja eszünkbe róla azt, hogy ő a gyerek, akinek elvették a játékát. Benjamin Walker pedig remekül ellenpontozza ezt George Pollard kapitány megszemélyesítésével, szinte az egész lényéből árad a karót nyelt "ez a tisztség nekem születési előjogom"-attitűd. Konfliktusuk több szinten is működik: a rutin a gyakorlatlansággal szemben, a beígért tisztség a vér szerinti beleszületettséggel szemben vagy akár az egyszerű származás a nemesi ranggal szemben. A két színész minden tőle telhetőt megtesz ezek érzékeltetésére, és nem is vallanak szégyent, csak úgy, mint megpróbáltatásaik zsigeri ábrázolásában.
A direktor viszont nagyjából az első óra után elveszíti a ritmust, és a film végéig vissza sem talál a helyes útra. A szükségesnél többször nyúl vissza Nickerson és Melville múltidéző beszélgetéséhez, így Brendan Gleeson és Ben Whishaw kettőse hiába remek, ezzel éppen a kezdeti lendületet és feszültséget ássa alá. És ehhez jön még hozzá a már említett szemkápráztatónak szánt, de egy pillanatra sem hihető CGI. A bálna élethű, a bálna félelmetes, a bálnával nincs is semmi baj. Minden más az, amin látszik, hogy nem mentek ki a tengerre forgatni, a színészek csak egy medencében lettek vizesek, a csónak sem mozdult el a stúdióban felhúzott zöld háttér elől, és a fényviszonyok is a technikusoknak köszönhetők. Műtermi az egész, mint mondtam, és ez azt eredményezi, hogy nem ránt be a látvány, nem leszünk részesei az eseményeknek, egyszerűen nem lesz tétje.
Olyan történet az In the Heart of the Sea, amiben benne van az elszántság, a természettel való szembeszegülés, a kitartás, de a kapzsiság és az ember túlélésért folytatott küzdelmének legvégső határa is. Nem tudom, miért siklott félre a kivitelezés, és kivételesen nem hiszem, hogy a játékidő hossza lenne a ludas. Egy dolog viszont biztos: Ron Howardtól nem azt vártam, hogy egy "nem rossz, de a jó, az nem ilyen"-típusú filmet tegyen le az asztalra.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.