Philip K. Dick után szabadon, most már nem az a kérdés, hogy álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal, sokkal inkább az, hogy ha egy android öntudatra ébred, egyúttal a szabad akarat lehetőségét is megkapja? Képes önálló döntéshozatalra, vagy a reakciói továbbra is csak a programozója által belé ültetett, bizonyos körülmények között aktiválódó, eddig rejtett kódok? Egy öntudatra ébredt androidot mi különböztet meg egy embertől? Vagy megfordítva: nekünk, embereknek nem csak a szabad akarat illúziója adatott meg? Sorsunk eleve elrendelt, mindegy, hogyan döntünk bizonyos helyzetekben, az utunk ugyanoda fut ki végül?
A Westworld második szezonja nem kevésbé komoly kérdéseket feszeget, mint az első, és most sem fukarkodik a válaszokkal (vagy legalábbis az esetek többségében), azonban mindezt nem adja olcsón. A figyelmünket kéri cserébe, mit kéri, egyenesen megköveteli. Egy pillanatra sem lankadhatunk, és bár ez az egyik nagy hibája is egyben, ha belefektetjük az időt és az energiát, kamatostul képes kárpótolni.
Látszik, hogy az alkotók nem olvassák a blogot, mert már az előző szezon kapcsán is megmondtam, hogy 8 epizód elég lett volna ebből. Akkor a magyarázkodásokkal estek túlzásba, most pedig simán csak túlbonyolították és túlrészletezték egy kissé. Ha az előző évadban a több idősík volt a nagy truváj, illetve az, ahogy erre a nézőt rávezetik, itt már szinte az első pillanattól nyilvánvalóvá teszik ugyan, és viszonylag jól el is lehet különíteni, bőven rálapátolnak még. Lehetne persze lineáris a történetvezetés, de akkor meg odalenne az izgalom, ami a kirakós darabkáinak egymás mellé illesztéséből fakad.
A játékidő hossza azonban előnyt is jelent, mégpedig azért, mert sokkal több teret enged a színészeknek, bőven hagyja őket érvényesülni, akik élnek is a lehetőséggel; a régiek és az újak egyaránt. Két külön minisztorit meg is említenék ezzel kapcsolatban, az egyik egy indián android öntudatra ébredését követi nyomon, autentikus nyelvezettel és némi flashback-szerkezettel, a másik pedig a Thandie Newton által fantasztikusan alakított Maeve útjának egy része a japán tematikájú Shogunworld-ben. Mindkettő elképesztő érzelmi töltettel bír, de utóbbi különösen kedves a szívemnek, egyrészt, mert nagyon kedvelem Thandie Newtont, és mindig öröm nézni a játékát (ráadásul nem kevés tradicionális japán nyelvű szöveget is kapott), másrészt, mert a szamuráj-kori Japánt szintén nagyon szeretem, de aki végképp feltette az i-re a pontot, az Hiroyuki Sanada, japán színész személye, a játéka, a jelenléte a vásznon, és nem utolsósorban a harcművészeti tudása.
Szövevényes, térben és időben ide-oda ugráló high concept scifibe oltott western sorozat Jonathan Nolan és felesége, Lisa Joy tolmácsolásában. Nyilván megvan a célközönsége, de nem feltétlenül vonz széles köröket. Intelligenciát, türelmet és odafigyelést vár el a nézőtől, épp azt a három dolgot, amiben ez a rohanó világ mostanában hiányt szenved. Ha azonban fogékonyak vagyunk rá, és a témája is felkelti az érdeklődésünket, nagy eséllyel betalálhat, ami pedig a minőséget illeti, kevés vetélytársa akad. Viszont az utolsó epizódban érdemes maradni a stáblista után is, megéri.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.