Mindegy, hogy milyen műfajról beszélünk, ha valamit hivatkozási pontként emlegetnek, az onnantól megkerülhetetlen lesz, és ha távol-keleti akciófilmről van szó, a The Raid: Redemption, illetve a folytatása pontosan ilyen. Csontropogtató, ultraerőszakos akcióorgia, szögegyszerű, de feleslegesen túlhúzott sztorival. Az ilyen filmeket sosem a mély mondanivaló viszi el a hátán, hiszen eleve csak egy bizonyos réteg (például a magamfajta akciób*zi) ül le eléjük, mégpedig azért, hogy látványosan megkoreografált jelenetek sorát lássa.
A The Night Comes for Us egy az említettekhez nagyon hasonló mozi, és pontosan azokkal egy szinten emlegették, így futottam bele. Nem egy másolatról van szó, még mielőtt, azonban a történet (már, ha nevezhetjük így egyáltalán) jelen esetben is egyszerű, mint a pofon, hogy stílszerűen fogalmazzak: a Triád egyik kivégzőembere (Joe Taslim) megelégeli a munkájával járó állandó vérengzést, és egy akció során megment egy kislányt. Maffiakörökben azonban legalább annyira nem rajonganak a szemtanúkért, mint az árulókért, ezért egy komplett kivégzőosztaggal megtámogatva hősünk után küldik egykori kollégáját, egyben jó barátját (Iko Uwais), hogy végezzen vele.
Tényleg nem akarok béna szóviccekkel élni, de a végeredmény sajnos több sebből vérzik. Timo Tjahjanto, forgatókönyvíró-rendező ugyanis egyszerűen nem tudja, mikor elég, nem képes a csúcson abbahagyni. Ezért kétórás a játékidő, és ezért vannak a filmben 10-15 perces(nek ható) mészárlások. Pedig ez is olyasmi, mint a mozikban multiplex-élmény: egy idő után telítődnek a néző érzékei, és onnantól egyre kisebb a hatás. Egy ilyen sztorira épp elég a másfél óra, és látszik is, hogy nincs benne több, túlságosan is. Ilyenkor jönnek a hosszú, beszélgetős snittek, meg a túlhúzott akciók, helykitöltő gyanánt.
Itt általában az szokott következni, hogy DE..., azonban most ez is elmarad. Kezdjük a desszerttel: a koreográfia egész egyszerűen pazar, a kamerakezelést tanítani kellene, a küzdelmek látványosak, kreatívak és változatosak, képzett harcművészeket látunk, az ütéseknek-rúgásoknak ereje van, ráadásul rengeteg szúró-vágó fegyver is előkerül. Azonban a végeredmény annyira nélkülözi a realitást, hogy már-már önmaga paródiájába fordul. Literszámra spriccel a művér, törnek a végtagok, torkokat vágnak el, embereket beleznek ki, mindez hosszú-hosszú perceken át, testközelből, fullfrontálban mutatva, míg végül a legelvakultabb néző is inkább undorodva fordul el, hogy ne kelljen ezt látnia. Na meg persze ott van még hibaként a harcművészfilmek velejárója, amikor tömegjelenetben maximum ketten-hárman küzdenek, a többiek meg látványosan ugrabugrálnak a háttérben, miközben várnak a sorukra. Ez régen is béna volt, és azóta se változott.
Ez a film legnagyobb hibája: undort vált ki, mert komolyan gondolták. Ha önironikus lenne amit látunk, fel lehetne fogni eszközként, és nevetnénk rajta, így azonban marad az, hogy egy idő után inkább azt mondjuk: "ne már!" Nálam legalábbis mindez már a ló túlsó oldalán van. Amíg a fent említett két film még szórakoztatott, addig a The Night Comes for Us nehezen tartotta a képernyő előtt a figyelmemet. Láttam a beleölt temérdek munkát, a koreográfia zsenialitását, de egy tisztességes forgatókönyv helyett minden csak túl volt tolva benne. Nem azt mondom, hogy nincs semmi, amiért érdemes volt végignézni, mert potenciál, az bőven van benne, de hogy erre a részemről még egyszer nem kerül sor, az is biztos.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.