Tony "Tony Lip" Vallelonga (Viggo Mortensen) kidobóként dolgozik egy éjszakai bárban. Amikor a klub renoválás miatt bezár néhány hónapra, Tony kénytelen ideiglenes állás után nézni. Kapóra jön neki a virtuóz fekete zongoraművész, Dr. Don Shirley (Mahershala Ali), aki 8 hetes koncertkörútjára keres sofőrt. A két férfit az előítéletek világa választja el egymástól, a hosszú út során azonban örök barátságot kötnek.
Ismeritek azt a ritka (sőt, számomra egyre ritkább) érzést, amikor egy előzetest látva azonnal megnéznétek a filmet, mert biztosak vagytok benne, hogy jó lesz? És azt a még ritkább érzést, amikor a végeredmény minden várakozásotokat felülmúlja, de olyan könnyedén, mintha mi sem lenne ennél természetesebb? Számomra ilyen volt a Green Book. Az első pillanattól kezdve vártam, éreztem, hogy minőségi darab lesz, de minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ennek a valamivel több, mint két órának minden perce megérte.
A cím egy útikönyvet takar, a The Negro Motorist Green Book olyan hoteleket, benzinkutakat és egyéb létesítményeket tartalmazott, ahol feketéket is kiszolgáltak a 30-as évektől a 60-as évekig. A rasszizmus önmagában is elég komoly téma, a Green Book nagyszerűsége azonban abban rejlik, ahogyan beszél minderről. Az üzenete, a tanulsága úgy tudatosul a nézőben, hogy észre sem vesszük, mert annyira könnyed, mégis lehengerlő a stílusa, akárcsak a főszereplő zongoristáé. Nem a képi világ az, ami erős, hanem a dialógusok, és a szituációk, amikbe hőseink kerülnek Amerika déli államaiban.
És ha már dialógusok: Viggo Mortensen és Mahershala Ali kettőse egyszerűen tökéletes casting. Mindkettejük miatt érdemes eredeti nyelven nézni a filmet. Mortensen nem csak egyszerűen olasz akcentussal beszél, hanem a gesztusai, a mozdulatai is hibátlanok, szó szerint az egész testével játszik, nem tudok erre jobb kifejezést; ha ezért a szerepformálásért nem kap Oscart, nincs igazság a Földön. De ugyanez elmondható a partneréről is, csak teljesen más a végeredmény: Mahershala Ali a kimért elegancia és a műveltség élő szobra. Olyan gesztuskészletet vonultat fel, hogy minden egyes vásznon töltött pillanata élménnyé válik, sugárzik róla az intelligencia, egyszerűen öröm nézni.
Ritka az ilyen film, mert nem tudok róla rosszat mondani, ráadásul több szinten is működik. Road movie? Pipa. Remek dialógusok? Pipa. Fantasztikus színészek, tudásuk legjavával? Pipa. Komoly téma? Pipa. Helyzet- és jellemkomikumból adódó humor? Pipa. Tanulságos, mégis feelgood végeredmény? Pipa. És, mint mondtam, ha akarnék, se tudnék belekötni, mert közel sem annyira teátrális, mintha eleve Oscar díjra gyúrták volna; hatásos, de nem hatásvadász. Az előzetes után csak azt gondoltam, ezt mindenképp látnom kell, most azonban már az újranézés is simán benne van. Persze lehet, hogy mindezt csak hatása alatt mondom, és nyilván nem fog annyira tetszeni mindenkinek, mint nekem, de akkor is meleg szívvel ajánlom.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.